Pillanat

A nagy döntés

Levettem átizzadt hálóingem. A sokadikat. Talán már vége a 40 fokos láznak. Talán vége ennek a rémálomnak. Talán ez a zuhany most már tisztán tart, s nem tűnik el ez az illatos pillanat a következő fájdalmas és izzasztó percben.

Eszembe jut az a nap, mikor betegségem elején a balatoni házikó teraszán üldögéltünk párommal. Álmokat szőttünk és vágyakoztunk egy békés, egyszerű élet után. Lenne egy kis bodegánk, vagy valami, nyáron árulhatnánk a turistáknak a sok kézzel készített ékszert, lámpákat, festett pólókat, festményeket. Igen, csinálhatnánk egy kiülős sörözőt is mellé, csak okosan, jót, jó helyre… S már majdnem kezdtünk volna megint legyinteni egyet, de előbb szólaltam meg. Eszembe jutott egy videó, egy írás, nem tudom. De ide passzolt. A lényege: Az emberek azért nem jutnak el oda, ahova szeretnének, mert félnek. Félnek lépni és ezer kifogást, ún. racionális érvet sorakoztatnak fel, ami távol tartja őket egy bátor lépéstől. Mert igen, lehet, hogy nem jön be, lehet, hogy elbukunk. Lehet, hogy lesz benne jó, meg rossz… de egy biztos, ha nem teszünk semmit, mikor már nagyon érezzük, hogy mennünk kell, a legrosszabb döntést hozzuk. Bennragadni egy életre valamiben, amit nem szeretsz, maga a halál.

Be kellett ismernünk, hogy a fiatal fejjel imádott városunk már zajos és büdös nekünk. Az itt elő emberek között meg egyre kevesebb a jószívű, jószándékú lény. Taplóság, agresszió, siker és pénzhajhászás. Ez a menő. Tudom, hogy vannak emberek, akiknek ez okoz örömöt. Nem is akarom bántani őket, de nekünk nem. Mi egyszerű életre vagyunk, tudunk szerényen élni, sőt boldogan élünk így, ha közben megadatik nekünk két kincs: szabadság és béke.

Párom boldogan bólogatott és végül azon a csodás balatoni napon kimondtuk: megcsináljuk! Nem félünk!

Nem félünk hátrahagyni munkahelyeinket, ahol ott a stressz és a sok flusztrált lélek, akik azt mondogatják, hogy bizony elmennének, de! Vagy azt, hogy lett pénz a milliós gyepre…

Annyira nem jelent semmit ez nekünk, s gyermekünk sem érti az egészet, tanyán üldözne inkább csirkéket.

Nincs kérdés a jövőre nézve, a dolog el van már döntve. És már most boldogok vagyunk, csak mert minden szart hátrahagyhatunk.

Nehéz időszak vár ránk most, tudjuk. Felújítunk, nagy lakást és fölös tárgyakat jó pénzért eladunk, kutakodunk, ötletünk, keressük az új helyet, feltérképezünk minden lehetőséget, tanácsokat fogadunk mindenkitől, ki már lépett, és próbáljuk okosan csinálni, amennyire csak lehet.

Mióta a nem szeretett munkahelyemen vagyok, próbálom elfogadni az egészet, de azt hiszen, ez nem megy. Én, aki sosem voltam beteg, két komoly nyavaján vagyok túl. Több ilyen nem lesz! Pápá elvárások, főnökök, számító kollégák, és stressz. (Tisztelet minden kivételnek. – Remélem egyszer lépnek!)

Nézzetek meg a sok csilivili, manírral teli céget és hitessétek el velem, hogy igaz, valós, s az ott dolgozóknak hasznos, ami ott történhet. Hogy az öltönybe dagadt egójuk és pénztárcájuk maga a boldog élet. És éjszaka fejüket lehajtva tiszta szívvel mondják ki, hogy milyen elégedettek.

Én szeretnék úgy meghalni, hogy a családom, az igaz barátaink, a két kezi szorgos munkánk, az anyaföld, a minket körülölelő természet, madárfütty és a hatalmas szeretet jusson csak eszembe. Szeretnénk szerényen halni, s boldogan, mert bejártam a saját utam.

S mától ezért mindent megteszek. A sok kitérőnek meg köszönöm, hogy megmutatták, mit nem szeretek.

1. lépés:
Felújítás
(segítő kezek, szeretett barátok, gyertek, ha van kedv)

Veronai buszbaleset

Értem én, hogy mi, hithű magyarok büszkék vagyunk. Normális dolog is lenne. Legyél büszke arra ki vagy, és hova születtél (mondjuk ez kevéssé a saját érdemed). Szeresd a hazádat, ámen!

De kérem szépen, mindez feljogosít arra, hogy aláz, gyaláz mindent, mi nem te vagy? Gyűlölöd a buzikat, a zsidókat, a romákat… mindent, mi nem olyan tökéletes, mit te.

Ki a fene mondta neked, hogy különb vagy más embereknél? Hogy a saját tanult, berögzült dogmáid az igazak?
Az az érték.? Az anyaméhből szídtan tán ki ez a tudást? Önző, aljas, ítélkező emberként születtél?

Hát nem! Pont olyan ártatlanul pottyantál ki, mint bárki. Egy cuki, pelenkás, kiszolgáltatott gyermek voltál. Szeretettel és tisztasággal telve. Pont úgy, mint bárki más!! Bármelyik emberi lény.

Aztán elteltek az évek. Megtanultad a töri leckét, és hagytad, hogy mások gondolatai alakítsanak és formáljanak valamivé, amire azt mondhatod: Én!

Én bezzeg tudom, én jól csinálom… Bezzeg pl. a buzi zsidó (igen, már hatványozni is tudsz) az elbassza, az megérdemli a kínt, a szenvedést.

Hányinger kerülget soraitokat olvasva! Szívem mélyébe válynak háborgó nyilaitok, s vak megszállottként keresem csak az emberséget, szeretetet bennetek. Igen, vakon! Mert nem látom. Nem mutatják meg, hogy ti, emberi lények, mire is születtetek.

Nem mutatjátok meg, hogy igenis van bennetek megértés és szeretet!

Ocsmány szátokon fröcsögve frázisokat zengtek, mintha azt hinnétek, hogy ettől bármi jobb lesz.

Gondolkodjatok, gondolkodjatok el végre emberek! Vajon tőletek lesz e világ tökéletes?

Gyűlölettel építhettek szebb jelent?

Hány példa kell még ahhoz, hogy ráébredjejetek, így jó nem lehet.!?

(Írtam én, a veronai buszbaleset kommentelőinek címezve)

  • https://www.facebook.com/krisztina.gersei/posts/1577217508976256j

Elcseszett mű

Egy barátom nézi. Értőn magyarázza hol, és miért szar. “Geometriailag pontatlan!” És igen, már látom. Hát jah!

Csakhogy tegnap ezt leszartam. Mert pont nem a tökéletesség volt a cél. Mert pont ez veszi el a kedvem az egésztől. Annyi téren kell megfelelni, odafigyelni, kalkulálni, játszmázni… hogy már sokk. Nem vagyok hajlandó valamibe, ami mindettől elszakíthat, ami felszabadíthat, belevinni az aranymetszést és egyebeket. Lázadok a kötelező vonalak és arányok ellen. És talán ezt, még meg is tehetem. Legalább itt, ebben.

Emlékszem, milyen felszabadult érzéssel kentem a vásznat földön ülve, térdelve, seggen csúszva órákon át. És csak sajgó porcikáim jelzik, mennyire nem tudtam semmire figyelni. Mennyire nem érdekelt más, csak hogy festékes kezemet végighúzhassam a vásznon. Nem érdekelt minek, hogyan kéne kinéznie. Csak csináltam úgy, ahogy nekem jólesett. Eszméletlen érzés volt! Eszméletlen érzés beleveszni ebbe. (tovább…)

Az áldozatnak leáldozott

Nem jött össze, elbasztam. Ilyen ez a “nem kell mindent megtanulnod és értened”, a “majd rájössz a saját hibádból”, “minek mindent elmagyarázni és megmutatni” munka. Totálisan elegem lett az egészből.

Előző éjjel még azon küzdöttem, hogy hogyan segítsem ki Kanadába szakadt, szegény sorsú exemet a bajból. Mert hát egy fizetésből nehéz, meg ugye még Floridába is el szeretnének menni. Nincs pénz arra, hogy a fiaimnak megvegye a repjegyet. Nem rúgtam fel, messze volt hozzá. Maradt a bölcs, megfontolt, racionális kommunikáció, amiből kb. annyi lett, hogy ha látni akarom a gyerekeket, oldjam meg én. Mert nekünk jól megy. Mi ketten is dolgozunk.

És na ja, ez már igaz. Bemegyek fogcsikorgatva, bemegyek hülyén, viselem az elviselhetetleneket és megtanulok sok mindent magamtól. A saját káromon, ha kell. Mert a munkának meg kell lennie. Köcsögök pedig vannak.

Most tényleg, még bent is? A munkában is? Nem harcolok már így is eleget? Hát de! Totálisan elfáradtam már attól, hogy az emberek önző, köcsög mivoltja ellen küzdjek. Attól meg végképp, hogy emiatt én szívjak.

Oldják meg nélkülem. Holnaptól amit nem tudok megoldani, azt nem fogom megoldani. Nem baszok el még egy több milliós számlát (mert nem szeretem az ilyet) és nem adok pénzt annak, akinek már így is több van. Leszarom.

Elegem lett a saját cukiságomból. A kihasználhatóságomból, az áldozatvállalásomból.

De igen, tudom, hogy ez miattam is van. Ez kellett nekem ahhoz, hogy most alpáriasan azt mondjam, húzzon mindenki a vérbe.

Már nem akarok mindenkit ölelni. Mert emberi testben, önző, egós módon, már csak az kell, aki visszaölel. És végre: ezt már nem látom hibának. Az angyalkák ideje leáldozott. A világmegváltás várat magára.

Nincs értelme a vonat alá feküdni, ha tudod, hogy nem felkap és elrepít, hanem csak átmegy rajtad.
Sőt, egyenesen hülyeség.
A vonatnak nem lesz jobb, te viszont beledöglesz.

Megéri? El kell ismernem, nem. Azt hittem cuki mód majd mindekit el tudok fogadni és szeretni, és ez majd fertőz és egyre több cuki lesz, aki mindenkit tud szeretni. A világ ezáltal pedig nem lesz más, mint egy tömény szeretet gombóc. Idea. Amiért megéri áldozatot hozni, szenvedni, példát mutatni és adni, meg adni…
Vér és izzadtságcseppek közepette is.

És most, mikor már jottányi erőm sem maradt, azt kell mondjam, hülyeség. Nem működik. Nem működik, mert úgy érzem magam, mint akin ezer vonat vágtázott át gátlástalanul. Nem működik, mert semmi nem változott… és működik, mert valami változik: Én.

Erre mondják talán, hogy minden rosszban van valami jó. Tényleg.

Úgyhogy köszönöm az összes köcsögnek, az összes gátlástalan, önző lénynek és Istennek, hogy mindezt megmutatta.

Köszönöm, hogy segítenek felvállalni az érzéseimet, beismerni a hibáimat és azt az erőt, ami a leggyengébb pillanatomban ért most. Köszönöm a haragot, a haragba is megbújt szeretet érzést, a csendes megbocsájtást, a felém mutató nyilakat, amiken ott díszeleg a felirat: így van jól. Nem érhet baj. Mehetsz a saját utadon.

Büszke arc villan elém, szeretettel mosolyog, s tudom, bármi lesz, holnap is megóv. Egy kapu nyitva áll, mögötte nem látni, mi rejlik, mégis bátran dagad a szív, mikor e mondat felhangzik: Ideje már az ismeretlenbe lépni, az élet hív, tessék észrevenni.

Múzsa

Annyit írok magamnak
Ujjaim csak kopognak
Fénybillentyűk dobognak
Szívbillentyűk zokognak

Annyit írok magamnak
Nyálasat, vagy fájdalmast
Meguntam a szavakat
Csendet vágyok, hatalmast

Annyit írok magamnak
Ujjaim csak kopognak
Holnapra tán elhalnak
S nem hallod meg hangjukat

Szívzörej az éterben
Holdsugár az égen
Remény múló mesében
Hit e földi létben

Ezernyi rejtett versem

Ez vagy mind énnekem

Hogy vagyok?

Nem tudom. Nem tudom, hogy vagyok. Azt mondom jól, mert már hazudni is tudok.

Dübörgő szívvel munkába haladva, hallgatom a dalokat, s szárnyra kelek egy bágyadt napsugár alatt. És hiszem, hogy nincs gát, és nincs vég, hogy ember mindenre képes, mert csodás e lét.
De utam mégis elkanyarodik, lábam súlyként érzi a kínt. Fejem meghajlik, testem elernyed, megadással teszem, mit rám rótt az élet.

S nem állok ajtódba hajam tépve, hogy nem bírom. Ez a harc itt, nem az én harcom. Hol félelem és harag vájt mély üreget, hogy mások elhullásán örvendezzenek. Hol nem mernek adni, mert hiszik, hogy nekik nem marad, s támogatás helyett tántorítanak. Mert míg más tudatlan, nekik jó lehet. Nem áll fölöttük pallos, és végzet. Hol utat tör e félelem, az nem, nem az én helyem.
Nem mondom el neked, milyen nehezen viselem.

Én együtt szeretném, egymást segítve. Hittel, hogy mit teszünk, virágba ered jövőre. De nézdd, máris dacos lettem. Ma már én sem segítettem. Mert sok a kő és kevés a kenyér, kezem csak sziklákhoz ér.

S mindebben szenvedek, mar a kín, a fájdalom. Az emberséget, és szeretetet gyászolom. S ujjaim csak dühödten verik a billentyűzetet, harcosként teszik a képtelent. Mert nem adom fel, míg itt vagyok, mert hallom, hogy szívem dobog. Dobog…
Úgy dobog! Izzadó tenyerem fülemre szorítva, az üvöltő zenészót hallgatva is érzem… dobog! Úgy dobog! Vágyak, s álmok mezején haladok. Nem, már nem is itt vagyok. Mit látsz, csak egy édes kis robot. Csak teszi, mit már tud, s közben egy új világról álmodoz.

Pedig hány bölcs mondta már, hogy csak jelen létezik, s az elfogásában a békéd leledzik. Ittam szavaikat, mégis lázadok. Hiszem, hogy az élet több, mint amit ma adhatott.

Hogy holnap majd egyenesen visz tovább utam, s te örülsz majd, mert feléd nem kanyarodtam. S én szállok tova csak, az ismeretlenbe, fejemet már nem leszegve…

De hiába e szép kép, a félsz nem enged.
A sok “mi van ha”, meg “nem lehet jobb”, ostorral húsomba ver mély nyomot.

Mert mi van, ha csak ismétlem a köröket, s cseberből csak vederbe esek.?
Mi van, ha tényleg csak ennyi az élet.? S csak számolom a napokat, míg jőn a végítélet.

Kérded hogy vagyok? Rettegek! Nem akarok silány életet.

Tenni s adni vágyom, valami igazit. Valami olyat, mi emberi szíveket boldogságra ferdít. Mi segít a világnak, mi valóban hasznos, mi igaz üzenetet hordoz.

De félek, mert nem tudom, kinek kellhet ez most. Kinek lehet érték, mit én adhatok.
Kinek kellek én most? Ha hirtelen eltűnök, a világ nem lesz se kevesebb, se több.

Nem tudom, bennem mi dübörög, s miért. Nem látom az egész értelmét.
A világ rohan, s benne ott zsizsegek én. Mondd miér?

Miért e kínzó hit, miért e dobogó szív? Boldog, kinek Isten ilyet nem hajít.

Vagy más is érzi, csak titkolja mélyen, hogy igenis van fény a sötétségben? Mondd, van tovább? Vagy ennyi az élet?

Bár érteném, miért is élek.

Munkahelyi kérdőív ébresztő üzenettel

“Többet kéne kérdeznie.” – “Túl sokat kérdez, legyen önállóbb.”

Ma lelassultam. Ma ez a két ellentétes igény csendült fel bennem a munahelyi értékelésem kézhezvétele után. Hiába lett egész jó az eredmény, csak ültem bambán, meredtem a kérdőívre és alig haladtam a munkával.

Valami piszkált, valami ott motoszkált bennem, ami egészen addig nem hagyott békén, míg meg nem hallgattam:

Nem lehet senkinek megfelelni! Képtelenség!

Te pedig meg akarsz felelni! Ismerd be, hogy meg akarsz felelni! De nézz csak oda: tök ellentétes vágyaik vannak. Most kérdezni fogsz, vagy nem fogsz kérdezni? Lásd már be, hogy képtelenség mindkettőt teljesíteni. Valamelyik elégedetlen marad. Hogy döntesz? Mit csinálsz?

Nem csináltam semmit! Hirtelen csak belémhasított a még saját magam előtt is letagadott tény és végre bevallottam: Igen, meg akartam felelni. Basszus. Igen, hittem, hogy leheséges. Pedig nonszensz! Mennyire nonszensz! És én mégis…

És én… Ki? Ki a fene vagyok én? Jajj igen, ismerem szépen felépített személyiségem. Sok éven át készült. Cuki, segítőkész, bolondos, szétszórt, naiv, lelkes…. Még neve is van, bár az annyira nem tetszik neki. De mindegy, a lényeg, hogy van neve és története. És egészen megszerettem. Szép munka! Egy baj van csak: ma megint valótlannak hatott. 

Ez a névvel ellátott személy úgy tűnt, csak azért olyan amilyen, mert azt hitte, megválthatja a világot, megmentheti az embereket és természetesen megfelelhet az elvárásaiknak. 

Ha nem szerettem volna oly sok éven keresztül, most szídnám, de nem tudom hibáztatni. Talán értem.

De akkor most mi lesz? Hogan fogok tudni az elvárt értékekben fejlődni? Édes Istenem! Ha önmagam választom, ez is képtelenség! Azonosulni? – Ezt várják, meg egy csomó olyan dolgot, amit ez a cuki lány bizonyára megpróbálhat még teljesíteni… Csakhogy én már sikítva üvöltök fel az egész alól. Mert nem tudok nem önmagam lenni. Egyre nehezebb. Egyre nagyobb képtelenség. Hazugság! 

Fejlődés. A fejlődés önmagam felé visz. Vágyom csak lenni. Vágyom elengedni azt a cuki kislányt. Vágyom megmutatni magam! Mert érzem, hogy valós vagyok. Valami létező jó. És ez az édes kislány a történetével csak egy apró füllentésem.

Cuki kislány… Istenem. Mi van ha eltűnik teljesen?

És ha még marad is… Meg akarja-e valaha újra próbálni ezt a megfelelős játékot? Tud-e azonosulni?

Képes lehet erre bárki, ki mindennek már belátta tökéletes értelmetlenségét?

Nem hiszem.

Egy észrevétlen lélegzet

Szabadnak lenni. A mai nap boszorkányai előadták, szerintük mi is az. Nagyon okosak tudunk lenni, olykor bölcsek.

Aztám hazaindultam. Szeretek egyedül mászkálni, nézni az embereket, a fényeket, a növényeket, az épületeket, bármit, ami épp megfog. Általában így van. Ma üres volt az út. Mérhetetlenül üres, mégis teli tartalommal.

Egyedül voltam. Csak álltam, csak vártam a buszra. Emberek suhantak el mellettem, az esti fények megszínesítették a sötét utcákat… Szép volt. Szabad voltam. Csak ma elveszett. Az a fura elveszett érzés, csak az volt velem. A tanácstalanság, a magány, az értetlenség. Mit keres ez a pici porszem itt?

S vajon tényleg azon múlik a szabadságom, hogy nem engedek senkit magam mellé igazán társnak? Vajon szar lenne-e kéz a kézben sétálni? Vajon szar lenne-e szomjazó, éles, lüktető vágy helyett valakire ráborulni? 

Valóban másokon múlik, hogy szabadok vagyunk-e? Vajon lehet-e egy másik kezét fogva is szabadnak lenni?

Ma, azt mondom igen. Mert sosem mások korlátai miatt leszünk rabbá, csak magunk ostobasági miatt. Igen, a cellában is lehet szabad a rab. Nem a rács az, ami korlátokat szab.

Nem a párunk az, nem a gyerekeink, nem a szüleink, nem a kormány. Mi magunk! A szabadság utáni vágyam és lázadásaim során ezt az egy tényezőt feledtem csak el. Ezt a piciny pontot itt, aki elveszetten áll az utca forgatagában. Szabadon, mégis saját ideológiái közé zárva. 

Nekem a szabadság ma a: lehet!

A lehet függni, lehet csüngni, lehet hibázni, lehet még önmagam korlátozni is.

Mert az a szabad akarat, amit kezünkbe adtak, csak ennyi: Bármi lehet. Ebben a térben, ebben a világban, bármi lehetséges. 

Szenvedhetsz, vágyhatsz, lehetsz egyedül, lehet társad, szerethetsz, utálhatsz… Szabad! 

Szabad ezt leírnom, szabad az írásommal másokat zaklatnom. Szabad felvállalni a következményeket. 

Szabad szeretni, szabad szeretkezni, szabad inni most magamban, szabad lenni. Mert vagyunk, itt vagyunk. S tök mindegy mit hiszünk, születésünk óta szabadok vagyunk. 

Azt hiszem csak rajtunk áll, hogy észre vesszük ezt, vagy sem. 

Rajtunk áll, hogy mit kezdünk ezzel. 

Történetesen én ma előkapom a (tán merő félelemből) baráti sorba pakolt párom, és nekiesek. Mármint ha úgy alakul. Mert ez is csak egy lehet.

Lehet, fél perc múlva mindez máshogy lesz. Mert itt minden csak áramlik s az egyetlen biztos dolog csak az, hogy e pillanatban is lélegzek. Szabadon! Mert életem minden egyes pillanata ez: egy észrevétlen lélegzet. 

Ma szabadon szenvedtem, holnap tán szabadon boldog leszek. Minden jót és rosszat szabadon gerjesztek. 

Tök mindegy hol vagytok, s épp mit tesztek. Vegyétek észre, hogy szabadnak születettek. S ez így marad, bármi is lesz.

Csak észre kell venni…

s bármi lehet.

Búcsú és kaland

Szar! Nincs rá jobb szó. Búcsúzni szar! Utálom. Nincs vígasz. Ilyenkor az ember igenis képes meghalni, összetörni, hogy aztán ájult kómából ébredve hónapokig szedegesse össze a darabjait. A mellkasom egyre jobban szorított, ahogy közeledett az indulás órája. De az idő kegyetlen, csak halad előre, míg végül ott találod magad ölelő karok között és nem hiszed el, hogy vége. 

Ölelések, csókok, halk szavak… Csak annyit tudtunk egymásnak rebegni: Hamarosan találkozunk. De mind éreztük, hogy amítjuk csak magunkat. Igenis nagyon távolinak tűnik még a viszontlátás ideje.

A lépcsőn már majdnem futva mentem le, és a rám váró taxis kocsijába úgy ugrottam be, mintha kergetnének.

Mindjárt, mindjárt bőgni fogok. Az egész olyan valótlannak hatott, mint egy rossz, amerikai filmjelenet. De ez valóság volt.

Annyira, hogy mégsem lett alkalmam kiereszteni a gőzt és fájdalmam fölött örlődni, mert a taxis azonnal heves és kiváncsi társalgásba kezdett. 

Áldás. Nem hagy szenvedni. Gondoltam. Meg erős is vagyok. Mi nekem fél év…

A kérdések záporoztak és én bőszen válaszolgattam. Aztán hallgattam az arab taxis történeteit. Mesélt arról, hogy sokan itt is félnek tőle és igenis van rasszizmus Kanadában. Mesélt a családjáról, a hideg telekről, amiket hallhatóan nem igen szeret, és megmutogatta a térképen, hol élnek Montreálban az igazán gazdagok. Ahogy be tudtam lőni, én a középosztálybeli térségben pattantam be hozzá.

A taxi komótosan haladt a nagy mesélés közben, úgyhogy kicsit célunk felé tereltem a történet fonalát és elmeséltem, hogy még becsekkolni sem tudtam online (minek oka rejtély), de az biztos, hogy sietni kell a reptérre. Belehúztunk és a Canada Airlines felirathoz érve végre megkönnyebbülhettem. Itt vagyok, időben!

Nem mégsem. Aki Amerikába megy, annak úgy 6 kapuval odébb van az indulás. Szuper. Bőröndöm magam után rángatva szedtem a lábaim arra, amerre útbaigazítottak, magamban pedig duzzogtam, amiért pont Amerikán keresztül kell nekem Pestre mennem. Máris macera.

A megfelelő kaput megtalálva egy kedves hölgy intett felém. Csekkoljak be nyugodtan az egyik terminálnál.

Mi??? Ha otthonról sem sikerült, innen miért menne? De a néni nem tágított. Hát beírtam megint minden adatot, pont mint előző este és vártam, hátha… De nem. Itt is hibára futottam.

A kedves hölgy jött. Majd ő megoldja. Aztán miután rájött, hogy hiába próbálkozik, végre tovább engedett az ügyintézőhöz. Na végre! Most már minden rendben lesz.

De nem. Az ügyintéző átnézte az útlevelem, megkérdezte hova megyek és mit akarok, majd közölte, hogy kéri a vízumot. Hogy mit? De én csak haza szeretnék menni Pestre… Én csak épp leszállok a nagy Amerikában, aztán megyek is tovább. De bármilyen szerencsétlen fejet vágtam, nem engedtek becsekkolni. Ha nincs vízum, annyit tehetek, hogy elmegyek szépen a kihalt hátsó folyosóra és megkeresem azt a termet, amire rá van írva, hogy ESTA. Majd jöjjek vissza, ha végeztem. – Szólt utánam az annyira már nem tűnik kedvesnek ügyintéző.

Hát jó. Megoldom. Bitos lesz ott valaki, aki segít. De nem. A folyosón valóban ott volt az ESTA felirat és egy kis szoba… amiben semmi és senki nem volt, csak egy régi számítógép. 

Sietve zuhantam le a gép elé. A kabátom és az izgalom pirosra hevítette arcomat, a szívem vert, az óra kattogott és ott várt rám a monitoron egyetlen Explorer ikon a nagy ESTA felirattal.

Gyors klikk. Meg lesz hamar. Még egy klikk. Legyen angolul, igen. Mi??? Hogy öt oldal?

Minden adat kellett, de minden. A fene, hogy még a telefonszámomat sem tudom kívülről. Gyűlt mellettem az összes okmányon és kapkodtam elő a mobilt, hogy kilessem a saját számomat. Kész őrület, hogy lehetek ennyire hülye!

Apám, anyám adatai, a munkahelyem, beosztásom, az ottani cím. Nem, nem vagyok terrorista, meg elmebeteg sem, és dutyiban sem ültem. Jó, hát pszichikailag lehet, nem tuti minden, de erre is rakjunk inkább egy ikszet. Kész!

Accept! Mi? Mégsem? Nem jó?  “Töltsek ki minden pirossal megjelölt, kötelező részt”!

Oké, átnézem mind az öt oldalt, sehol piros rész. Oké, sebaj, átnézem újra. De semmi.

Itt lett elegem és borítottam fel majdnem az asztalt dühömben. Aztán kapcsoltam:

Segítség kell, de azonnal!

Futva rohantam ki és kaptam el az első reptéri alkalmazottat, aki szembe jött velem. Szinte ráugrutram. Ő meg egy pillanatnyi sokk után előkapta mosolyát és megkérdezte, mi a gond. És én már mondtam, vittem magammal a terem felé szinte rohanva, merthogy a repülőm mindjárt megy, és én még a chekin-nél sem tartok… És mondtam, mutattam, magyaráztam… Ő meg valamiért nevezett és láthatóan igazan jól érezte magát kétségbeesett társaságomba. No igen. Valószínűleg ritkán járnak erre ilyen zakkant lények, min én. Nem baj, a lényeg, hogy ez az emberke okosnak tűnik es tuti megold mindent. De nem! Egy idő után kezdett pont olyan fejet vágni, mint én és közölte, hogy nem tudja mi a baj. 

Értetlenül néztünk a gépre majd egymásra. Most mi legyen? Segítőm felpattant, s majdnem olyan kétségbeesve rohant ki segítségért, mint én érte. Egy perc sem telt el, egy másik egyenruhás reptéri emberkével ért vissza, aki váltig hajtogatta neki, hogy nem tud segíteni. Hát szuper.

Immáron hárman meredtünk a monitorra és ellenőriztünk mindent újra, meg újra. Három tanácstalan ember, kik közül kettő csak azért volt jelen, mert megszánt engem, és mert egyszerűen kedvesek, segítőkészek voltak. Végül szinte véletlenül, egy megbúvó pipára böktem a kérdőív egyik alján. Majd a másik oldalon is így, és így tovább. Az utolsó oldalon pedig zöld utat kaptunk. Hahh. Pirossal jelölt részt kell keresni, mi? Meg hiányosak az adatok. Mi lett volna, ha kiírják, hogy nem elég a confirm gombot nyomogatni?

De ez már senkit sem érdekelt. Kész, lehet utalni. Ekkor esett le, hogy ez a móka még pénzbe is kerülhet. Néztem két segítőmre, majd közöltem, hogy nálam biza nincs bankkártya, a dolláromat meg elköltöttem. Csak egy kevéske magyar forintom van. Elképedten néztek rám, majd úgy nevettek, hogy majdnem lefordultak a székről. Aztán ez egyik előkapta a saját kártyáját és közölte a barátjával, hogy induljon el velem pénzt váltani, míg ő elutalja az ESTA díját. 

Én meg már csak pislogtam és nem hittem el, hogy ekkora segítségre és ilyen emberekre leltem. Csak mentem emberünkkel keresztül, kasul a reptéren a pénzváltó felé, majd a sikeres tranzakció után vissza, és nem győztem hálálkodni. Pedig a legnagyobb meglepetés még vissza volt. 

Mire a checkin pulthoz értünk, ott állt már segítőm barátja, aki befejezte az utalást, kihozta a kis teremből a csomagjaimat és boldogan lebegtette felém a három boarding pass-t. Remegve kezébe nyomtam a sikeresen megszerzett dollárokat, majd kitört belőlem a zokogás. Ő meg csak nevetett és azt mondogatta, ne sírjak. Hát megöleltem. Nagyon! Hatalmas hálával. Már nem érdekelt. mikor indul a gép, nem tudtam mennyi az idő. Csak ünnepeltem ez a pillanatot. Ahogy két segítőmnek mondtam: az angyalaimat. Azt hiszem, sosem felejtem el őket. Az arcuk, a nevetésük, a kedves tekintetük örökre belém vésődött. 

Egyszer talán még látom őket. Talán találkozunk még…

Az utam többi része viszonylag nyugisan telt, eltekintve attól, hogy a szinte üres kézipoggyászommal elhívtak egy külön terembe plussz csekkolásra, majd Amerikában nem találtam kiutat az A terminál bűvköréből, míg végül egy újabb kedves ember nem segített… Avagy pár apróbb nehézség ellenére, késés nélkül érkeztem meg végül Pestre.

Ahol még persze senki nem várt rám, mert párom, mint mindig, késett. 

De ezt annyira nem bántam. Volt időm még majdnem sírni, és azon gondolkodni, hogy most akkor hol is jó élni, és miként lehetne megoldani, hogy ne hiányozzon az az egész, mit kint hagytam. Nem csak a család, az az egész… Kanada. Egy csodás hely, ahol ráadásul szerettek élnek. 

Ha valaki tud állást arrafelé, hát ne tartsa magába!

Sosem gondoltam, hogy valaha is ezt mondom majd. De most először érzem magamban azt az erőt, hogy képes lennék elszakadni mindentől, mit itt már megszoktam, képes lennék elhagyni a szülőhazám, képes lennék bátran, és szabadon belecsapni a lecsóba és példát venni róluk. Messzire utazni értük, értem, értünk és belátni, hogy a világ több, mint ez a kis fészek itt.

Repülni pedig tudunk! 

Élet Montreálban

Nehéz beszélni az élményekről. Az ottani világról és életről, hisz annyira szokatlan volt, annyira hihetetlen. Igazán nem tudtam hova tenni magam. Nem voltam túrista és nem voltam helyi lakos sem. Csak egy ember, aki pár napig együtt volt szétszakadt családja egyik felével. Így az ottlétem sokkal inkább az együtt töltött időről szólt, mint a hatalmas túrákról, vagy egész napos városnézésekről. Egy kis időre része lettem egy átlagos, magyar család hétköznapi életének Montreálban.

A hely, ahol élek

Montreál külterülete. Nevezett Snowdown. A jellegzetes, vörös téglás házak, a külső lépcsőikkel annyira egyformák, hogy első nap külön meg kellett tanulnom, honnan lehet felismerni azt, ahol mi lakunk. Nálunk egy borostyán ág a jellegzetesség. Máshol egy más színű kilincs. Csak apró kis eltérések vannak. Nem tudom eldönteni, hogy ez így most unalmas, vagy rendezettsége által inkább szépnek nevezhető-e. Első döbbenetem a zár, ami szinte nincs. Kívül egy kilincs van csak, belül meg egy kézzel fordítható tekerentyű, amit esetleg este használnak. Esteleg. Itt nincs ilyenre szükség, mondják és én ámulok, meg irigykedek.

Minden házban adott a mosókonyha és a szárítógép is alap kellék, ha az ember nem szeretne három napot várni a ruha teljes száradásáig. Itt teljesen normális, ha egy lakás öt szobás és alap a két fürdő is. Se nagynak, se extrának nem számít ez. Külváros, családokra van tervezve.

Mondhatni, totálisan ideális minden. Egyetlen ,nem tudom megszokni’ dolog a zuhany, ami hatalmas fejszerkezetéből olyan erővel zúdítja rám a vízet, hogy a bőröm szinte fáj tőle.

Időjárás

Hó, hó és jégcsapok. Ha valaki azt mondja, Kanada, hát ez jut eszembe elsőnek róla. Szinte mindennap esett a hó gyönyörű, hatalmas pelyhekben és szinte minden nap előbújt a nap, hogy a hófehér látványt még szikrázóbbá, még meseszerűbbé tegye. A járdát és az utat szinte fölösnek hatott takarítani, de azért becsülettel megjelentek mindennap a hókotrók, hogy a közlekedés zavartalan lehessen. 

A helyiek láthatóan kellő rutinnal viselik kint a telet. Senkit nem zavart, ha reggelre virradóra 10 centis hó borította be a kocsiját. Nem töltöttek hosszú időt takarítással. Csak megütögették a kocsi oldalát, nyitották az ajtaját és indultak is. Gobdolom, úgy voltak vele, hogy az ablaktörlő és a menet szél majd megoldja a többit.

Persze sokan indultak neki a napnak gyalogosan. Én, aki megszokta, hogy mindig ütemes, gyors léptekkel halad, ráeszméltem, hogy kint ez lehetetlen és okkal sétál mindenki lassabb tempóban. Kint nem tudsz rohanni. A folyton hulló hó okán, a házak között vagy vastag hó fedi a járdát, vagy jég. Csak a nagyobb útak mentén találni járható járdákat. 

A kint kölcsönbe kapott túrabakancsomban, arra is rá kellett ébrednem, hogy az ilyen meleg, hótól védő lábbelik, már önmagukban visszatartják az embert a rohangálástól. Nem is kellett sokat sétálnom ahhoz, hogy elfáradjak. De ettől függetlenül azt kell mondjam, hogy havat taposni hatalmas élmény. Hallani azt a tipikus csikorgó hangot, szintén. Elfáradni, szintén.

Kint már az is külön projekt, hogy az ember bevásároljon. A nagy élelmiszer bolt viszonylag messze volt és úgy készültünk fel egy-egy bevásárlásra, mintha túrázni nennénk a hegyekbe. Sok, sok réteg ruha, hátizsák, nagy bakancs… Aztán kezdődhet a hótaposás. Nekem, így rövid távon, határozottan élmény volt, ahogy maga a vásárlás is.

Üzletek: 

Nem érteni! Totálisan logikátlannak hat. Mert az üzletek polcain van itt is egy rész, ahol dobozos üdítők vannak, meg ott is, meg öt sorral odébb is… Így helyi családom társaságában megesett, hogy tíz percig is tartott megtalálni a bevásárló listára vésett 100%-os almalét. Pedig ők már rutinosnak számítanak. Végül polcra téve nem is találtunk ilyet. Egy magányosan álldogáló rakodó kocsin viszont igen. Jellemző. Valaki kihúzta, hogy majd kipakolja és majd ki is fogja… Csak itt senki sem siet. Itt 5 percet is várhatsz a hentes pult előtt. Nem azért, mert nem figyelnek rád. Szépen, illedelmesen kérdezik meg mit szeretnél, csakhogy miközben egymással beszélgetnek, a kikért szalámi szeletelése olykor abba marad és csak akkor folytatódik, mikor a pultban megbeszéltek egymással minden fontosat. Kerek szemekkel nézek csak. Otthon ezért ölnének. Nyugalomra intenek. Ez itt ilyen. Senki sem rohan sehová. Kicsit elgondolkodom azon, hogy vajon, ha a hó nem nehezítené a haladást, akkor is ilyen nyugisan és komótosan sétálnának-e az emberek az utcán… Azt hiszem igen. Mintha a stressz és rohanás fogalmát nem ismernék ezen a területen. 

Emberek:

Vegyes. Annyira vegyes, hogy el sem sorolom. Nem tudom, van e olyan nemzetség, aki nem képviselteti itt magát. De bárki is, bárhonnan is jött, a francia nélkül itt nem boldogul. Mert ez az alapnyelv és annak ellenére, hogy minden terméken megtalálható a francia és angol felirat is, annak ellenére, hogy az emberek nagy része egy minimum szinten beszéli az angolt, minden hivatalos ügy intézése kizárólag franciául történik. Mindemellett még parkolni sem fogsz tudni, ha legalább a hét napjait nem tudod franciául. 

Ettől függetlenül senki sem néz rád morcosan, ha angolul szólalsz meg és amennyire nyelvtudásuk engedi, mindenben segítenek.

Segítenek! Ezt éreztem végig. Közöny helyett valamiféle erős empátia és összetartás érezhető. Nem tudsz végig menni úgy az utcákon, hogy ne találj itt, ott egy jó állapotú bútort, vagy egyéb olyan hasznos dolgokat, amiket az emberek a házuk elé raknak ki felirattal ellátva. Karácsony közeledtével pár házzal odébb így szereztünk be rengeteg karácsonyi díszt és égősort. Ki volt téve egy nagy szatyorba, amin az állt: működő, karácsonyi kellékek. De egy kanapé és erősítő is került már így a házba. Ingyen, az utcáról. 

Az emberek itt nem gyűjtögetnek. Ami már nem kell, azt időben lecserélik, így. Kirakják. Más meg örül. Szakadt, rossz állapotú dolog nincs kitéve. Csak olyan, mit más még használni tud.

De olyan eset sem fordul elő, hogy kérdezned kelljen vagy segítségért kiáltanod. Mert előbb vesznek ők észre, miközben épp böngészel egy térképet és jönnek oda hozzád beszélgetni, útbaigazítani. Figyelmesek, segítőkészek. Mintha ez lenne az alaptermészetük. Sokszor, sok esetben tapasztaltam meg ezt.

Egy idő után olyan bátran közlekedtem kint, minta mindig is ott éltem volna. Egyszerűen azt éreztem, nem eshet bajom. Bármi is történik, lesz rá megoldás. Egyetlen tájékozódásra képtelen ember sem tud elkeveredni ilyen emberek között.

Látnivalók:

Van is, nincs is. Montreal önmagában egy megnézendő, megtapasztalandó, varázslatos hely, ami nem hatalmas mennyiségű turista látványosságairól híres. Természetes ott van Old Montreal, meg a helyi Notre Dame, meg az underground city, mint helyi sajátosságok, de történelméből fakadóan, nem lehet azt mondani, hogy tele van látnivalóval. 

Persze, fentieket megnéztem mind és rácsodálkoztam a központban található hatalmas felhőkarcolókra is. 

Legnagyobb emlékem mégsem ezekhez köthető. Egyik nap épp az underground city egyik komplexumában bolyongtunk, ami már önmagában is lenyűgöző volt hatalmas szökőkútjával, különös fényvilágával, karácsonyi kisvasútjával, de az igazi meglepetés akkor ért minket, mikor felmentünk a felszínre és kinézetünk az épületből. Kint piciny vásári házikók álltak. Mivel a társaság már kellően fáradt volt, alig tudtam rábeszélni őket, hogy kimenjünk körülnézni. De végül nyertem és ahogy kiértünk, az elképedt arcokon azt láttam, hogy jó döntés volt megnézni a kinti világot. A nap sütött, a hó nagy pelyhekben esett, finom illatok és zene csapta meg érzékszerveinket, mi meg percekig csak álltunk ott, tátott szájjal. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyen erősen a karácsony közeledtét. A hangulat és látvány annyira idilli volt, hogy szinte hihetetlennek hatott. De mi ott álltunk mindennek közepén. Közelebb mentünk az éneklő kórushoz, megnéztük a Mikulás házát, és eljutottunk egy olyan területre is, ahol vidám csapatok mályvacukrot égettek a kitelepült tűzrakók fölött. Se a jegesmaci, se a rénszarvas szobrok nem tűntek giccsesnek. Valahogy minden passzolt mindenhez. Valahogy minden tökéletes volt. Egy igazi karácsonyi, vásári hangulat. Vidám, mosolygós és kedves emberekkel…

Honvágy:

Kint azt éreztem, hogy minden szépsége és pozitív tulajdonsága ellenére, képtelen lennék Kanadában élni. Mert bizony pár nap után elkezdett hiányozni az otthon és a sok megszokott, megszeretett dolog.

De hazajönni és elbúcsúzni sem tűnt könnyebb feladatnak. 

És nem tudtam miért tört rám a zokogás, mikor Pesten landolt a gépem, de annyit tudtam, hogy ez nem a hazatérő örömtől van.

Talán akkor jöttem rá, hogy a honvágy, mit kint éreztem, örökre velem marad. És már mindegy, hogy itthon élek, vagy Kanadába, mert valami mindig hiányozni fog. 

Több, mint egy hónapja történt mindez. S ez az érzés mit sem változott.

Több, mint egy hónapja lettem hontalan:

Hontalan

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!