Pillanat

Múzsa

Annyit írok magamnak
Ujjaim csak kopognak
Fénybillentyűk dobognak
Szívbillentyűk zokognak

Annyit írok magamnak
Nyálasat, vagy fájdalmast
Meguntam a szavakat
Csendet vágyok, hatalmast

Annyit írok magamnak
Ujjaim csak kopognak
Holnapra tán elhalnak
S nem hallod meg hangjukat

Szívzörej az éterben
Holdsugár az égen
Remény múló mesében
Hit e földi létben

Ezernyi rejtett versem

Ez vagy mind énnekem

Hogy vagyok?

Nem tudom. Nem tudom, hogy vagyok. Azt mondom jól, mert már hazudni is tudok.

Dübörgő szívvel munkába haladva, hallgatom a dalokat, s szárnyra kelek egy bágyadt napsugár alatt. És hiszem, hogy nincs gát, és nincs vég, hogy ember mindenre képes, mert csodás e lét.
De utam mégis elkanyarodik, lábam súlyként érzi a kínt. Fejem meghajlik, testem elernyed, megadással teszem, mit rám rótt az élet.

S nem állok ajtódba hajam tépve, hogy nem bírom. Ez a harc itt, nem az én harcom. Hol félelem és harag vájt mély üreget, hogy mások elhullásán örvendezzenek. Hol nem mernek adni, mert hiszik, hogy nekik nem marad, s támogatás helyett tántorítanak. Mert míg más tudatlan, nekik jó lehet. Nem áll fölöttük pallos, és végzet. Hol utat tör e félelem, az nem, nem az én helyem.
Nem mondom el neked, milyen nehezen viselem.

Én együtt szeretném, egymást segítve. Hittel, hogy mit teszünk, virágba ered jövőre. De nézdd, máris dacos lettem. Ma már én sem segítettem. Mert sok a kő és kevés a kenyér, kezem csak sziklákhoz ér.

S mindebben szenvedek, mar a kín, a fájdalom. Az emberséget, és szeretetet gyászolom. S ujjaim csak dühödten verik a billentyűzetet, harcosként teszik a képtelent. Mert nem adom fel, míg itt vagyok, mert hallom, hogy szívem dobog. Dobog…
Úgy dobog! Izzadó tenyerem fülemre szorítva, az üvöltő zenészót hallgatva is érzem… dobog! Úgy dobog! Vágyak, s álmok mezején haladok. Nem, már nem is itt vagyok. Mit látsz, csak egy édes kis robot. Csak teszi, mit már tud, s közben egy új világról álmodoz.

Pedig hány bölcs mondta már, hogy csak jelen létezik, s az elfogásában a békéd leledzik. Ittam szavaikat, mégis lázadok. Hiszem, hogy az élet több, mint amit ma adhatott.

Hogy holnap majd egyenesen visz tovább utam, s te örülsz majd, mert feléd nem kanyarodtam. S én szállok tova csak, az ismeretlenbe, fejemet már nem leszegve…

De hiába e szép kép, a félsz nem enged.
A sok “mi van ha”, meg “nem lehet jobb”, ostorral húsomba ver mély nyomot.

Mert mi van, ha csak ismétlem a köröket, s cseberből csak vederbe esek.?
Mi van, ha tényleg csak ennyi az élet.? S csak számolom a napokat, míg jőn a végítélet.

Kérded hogy vagyok? Rettegek! Nem akarok silány életet.

Tenni s adni vágyom, valami igazit. Valami olyat, mi emberi szíveket boldogságra ferdít. Mi segít a világnak, mi valóban hasznos, mi igaz üzenetet hordoz.

De félek, mert nem tudom, kinek kellhet ez most. Kinek lehet érték, mit én adhatok.
Kinek kellek én most? Ha hirtelen eltűnök, a világ nem lesz se kevesebb, se több.

Nem tudom, bennem mi dübörög, s miért. Nem látom az egész értelmét.
A világ rohan, s benne ott zsizsegek én. Mondd miér?

Miért e kínzó hit, miért e dobogó szív? Boldog, kinek Isten ilyet nem hajít.

Vagy más is érzi, csak titkolja mélyen, hogy igenis van fény a sötétségben? Mondd, van tovább? Vagy ennyi az élet?

Bár érteném, miért is élek.

Munkahelyi kérdőív ébresztő üzenettel

“Többet kéne kérdeznie.” – “Túl sokat kérdez, legyen önállóbb.”

Ma lelassultam. Ma ez a két ellentétes igény csendült fel bennem a munahelyi értékelésem kézhezvétele után. Hiába lett egész jó az eredmény, csak ültem bambán, meredtem a kérdőívre és alig haladtam a munkával.

Valami piszkált, valami ott motoszkált bennem, ami egészen addig nem hagyott békén, míg meg nem hallgattam:

Nem lehet senkinek megfelelni! Képtelenség!

Te pedig meg akarsz felelni! Ismerd be, hogy meg akarsz felelni! De nézz csak oda: tök ellentétes vágyaik vannak. Most kérdezni fogsz, vagy nem fogsz kérdezni? Lásd már be, hogy képtelenség mindkettőt teljesíteni. Valamelyik elégedetlen marad. Hogy döntesz? Mit csinálsz?

Nem csináltam semmit! Hirtelen csak belémhasított a még saját magam előtt is letagadott tény és végre bevallottam: Igen, meg akartam felelni. Basszus. Igen, hittem, hogy leheséges. Pedig nonszensz! Mennyire nonszensz! És én mégis…

És én… Ki? Ki a fene vagyok én? Jajj igen, ismerem szépen felépített személyiségem. Sok éven át készült. Cuki, segítőkész, bolondos, szétszórt, naiv, lelkes…. Még neve is van, bár az annyira nem tetszik neki. De mindegy, a lényeg, hogy van neve és története. És egészen megszerettem. Szép munka! Egy baj van csak: ma megint valótlannak hatott. 

Ez a névvel ellátott személy úgy tűnt, csak azért olyan amilyen, mert azt hitte, megválthatja a világot, megmentheti az embereket és természetesen megfelelhet az elvárásaiknak. 

Ha nem szerettem volna oly sok éven keresztül, most szídnám, de nem tudom hibáztatni. Talán értem.

De akkor most mi lesz? Hogan fogok tudni az elvárt értékekben fejlődni? Édes Istenem! Ha önmagam választom, ez is képtelenség! Azonosulni? – Ezt várják, meg egy csomó olyan dolgot, amit ez a cuki lány bizonyára megpróbálhat még teljesíteni… Csakhogy én már sikítva üvöltök fel az egész alól. Mert nem tudok nem önmagam lenni. Egyre nehezebb. Egyre nagyobb képtelenség. Hazugság! 

Fejlődés. A fejlődés önmagam felé visz. Vágyom csak lenni. Vágyom elengedni azt a cuki kislányt. Vágyom megmutatni magam! Mert érzem, hogy valós vagyok. Valami létező jó. És ez az édes kislány a történetével csak egy apró füllentésem.

Cuki kislány… Istenem. Mi van ha eltűnik teljesen?

És ha még marad is… Meg akarja-e valaha újra próbálni ezt a megfelelős játékot? Tud-e azonosulni?

Képes lehet erre bárki, ki mindennek már belátta tökéletes értelmetlenségét?

Nem hiszem.

Egy észrevétlen lélegzet

Szabadnak lenni. A mai nap boszorkányai előadták, szerintük mi is az. Nagyon okosak tudunk lenni, olykor bölcsek.

Aztám hazaindultam. Szeretek egyedül mászkálni, nézni az embereket, a fényeket, a növényeket, az épületeket, bármit, ami épp megfog. Általában így van. Ma üres volt az út. Mérhetetlenül üres, mégis teli tartalommal.

Egyedül voltam. Csak álltam, csak vártam a buszra. Emberek suhantak el mellettem, az esti fények megszínesítették a sötét utcákat… Szép volt. Szabad voltam. Csak ma elveszett. Az a fura elveszett érzés, csak az volt velem. A tanácstalanság, a magány, az értetlenség. Mit keres ez a pici porszem itt?

S vajon tényleg azon múlik a szabadságom, hogy nem engedek senkit magam mellé igazán társnak? Vajon szar lenne-e kéz a kézben sétálni? Vajon szar lenne-e szomjazó, éles, lüktető vágy helyett valakire ráborulni? 

Valóban másokon múlik, hogy szabadok vagyunk-e? Vajon lehet-e egy másik kezét fogva is szabadnak lenni?

Ma, azt mondom igen. Mert sosem mások korlátai miatt leszünk rabbá, csak magunk ostobasági miatt. Igen, a cellában is lehet szabad a rab. Nem a rács az, ami korlátokat szab.

Nem a párunk az, nem a gyerekeink, nem a szüleink, nem a kormány. Mi magunk! A szabadság utáni vágyam és lázadásaim során ezt az egy tényezőt feledtem csak el. Ezt a piciny pontot itt, aki elveszetten áll az utca forgatagában. Szabadon, mégis saját ideológiái közé zárva. 

Nekem a szabadság ma a: lehet!

A lehet függni, lehet csüngni, lehet hibázni, lehet még önmagam korlátozni is.

Mert az a szabad akarat, amit kezünkbe adtak, csak ennyi: Bármi lehet. Ebben a térben, ebben a világban, bármi lehetséges. 

Szenvedhetsz, vágyhatsz, lehetsz egyedül, lehet társad, szerethetsz, utálhatsz… Szabad! 

Szabad ezt leírnom, szabad az írásommal másokat zaklatnom. Szabad felvállalni a következményeket. 

Szabad szeretni, szabad szeretkezni, szabad inni most magamban, szabad lenni. Mert vagyunk, itt vagyunk. S tök mindegy mit hiszünk, születésünk óta szabadok vagyunk. 

Azt hiszem csak rajtunk áll, hogy észre vesszük ezt, vagy sem. 

Rajtunk áll, hogy mit kezdünk ezzel. 

Történetesen én ma előkapom a (tán merő félelemből) baráti sorba pakolt párom, és nekiesek. Mármint ha úgy alakul. Mert ez is csak egy lehet.

Lehet, fél perc múlva mindez máshogy lesz. Mert itt minden csak áramlik s az egyetlen biztos dolog csak az, hogy e pillanatban is lélegzek. Szabadon! Mert életem minden egyes pillanata ez: egy észrevétlen lélegzet. 

Ma szabadon szenvedtem, holnap tán szabadon boldog leszek. Minden jót és rosszat szabadon gerjesztek. 

Tök mindegy hol vagytok, s épp mit tesztek. Vegyétek észre, hogy szabadnak születettek. S ez így marad, bármi is lesz.

Csak észre kell venni…

s bármi lehet.

Búcsú és kaland

Szar! Nincs rá jobb szó. Búcsúzni szar! Utálom. Nincs vígasz. Ilyenkor az ember igenis képes meghalni, összetörni, hogy aztán ájult kómából ébredve hónapokig szedegesse össze a darabjait. A mellkasom egyre jobban szorított, ahogy közeledett az indulás órája. De az idő kegyetlen, csak halad előre, míg végül ott találod magad ölelő karok között és nem hiszed el, hogy vége. 

Ölelések, csókok, halk szavak… Csak annyit tudtunk egymásnak rebegni: Hamarosan találkozunk. De mind éreztük, hogy amítjuk csak magunkat. Igenis nagyon távolinak tűnik még a viszontlátás ideje.

A lépcsőn már majdnem futva mentem le, és a rám váró taxis kocsijába úgy ugrottam be, mintha kergetnének.

Mindjárt, mindjárt bőgni fogok. Az egész olyan valótlannak hatott, mint egy rossz, amerikai filmjelenet. De ez valóság volt.

Annyira, hogy mégsem lett alkalmam kiereszteni a gőzt és fájdalmam fölött örlődni, mert a taxis azonnal heves és kiváncsi társalgásba kezdett. 

Áldás. Nem hagy szenvedni. Gondoltam. Meg erős is vagyok. Mi nekem fél év…

A kérdések záporoztak és én bőszen válaszolgattam. Aztán hallgattam az arab taxis történeteit. Mesélt arról, hogy sokan itt is félnek tőle és igenis van rasszizmus Kanadában. Mesélt a családjáról, a hideg telekről, amiket hallhatóan nem igen szeret, és megmutogatta a térképen, hol élnek Montreálban az igazán gazdagok. Ahogy be tudtam lőni, én a középosztálybeli térségben pattantam be hozzá.

A taxi komótosan haladt a nagy mesélés közben, úgyhogy kicsit célunk felé tereltem a történet fonalát és elmeséltem, hogy még becsekkolni sem tudtam online (minek oka rejtély), de az biztos, hogy sietni kell a reptérre. Belehúztunk és a Canada Airlines felirathoz érve végre megkönnyebbülhettem. Itt vagyok, időben!

Nem mégsem. Aki Amerikába megy, annak úgy 6 kapuval odébb van az indulás. Szuper. Bőröndöm magam után rángatva szedtem a lábaim arra, amerre útbaigazítottak, magamban pedig duzzogtam, amiért pont Amerikán keresztül kell nekem Pestre mennem. Máris macera.

A megfelelő kaput megtalálva egy kedves hölgy intett felém. Csekkoljak be nyugodtan az egyik terminálnál.

Mi??? Ha otthonról sem sikerült, innen miért menne? De a néni nem tágított. Hát beírtam megint minden adatot, pont mint előző este és vártam, hátha… De nem. Itt is hibára futottam.

A kedves hölgy jött. Majd ő megoldja. Aztán miután rájött, hogy hiába próbálkozik, végre tovább engedett az ügyintézőhöz. Na végre! Most már minden rendben lesz.

De nem. Az ügyintéző átnézte az útlevelem, megkérdezte hova megyek és mit akarok, majd közölte, hogy kéri a vízumot. Hogy mit? De én csak haza szeretnék menni Pestre… Én csak épp leszállok a nagy Amerikában, aztán megyek is tovább. De bármilyen szerencsétlen fejet vágtam, nem engedtek becsekkolni. Ha nincs vízum, annyit tehetek, hogy elmegyek szépen a kihalt hátsó folyosóra és megkeresem azt a termet, amire rá van írva, hogy ESTA. Majd jöjjek vissza, ha végeztem. – Szólt utánam az annyira már nem tűnik kedvesnek ügyintéző.

Hát jó. Megoldom. Bitos lesz ott valaki, aki segít. De nem. A folyosón valóban ott volt az ESTA felirat és egy kis szoba… amiben semmi és senki nem volt, csak egy régi számítógép. 

Sietve zuhantam le a gép elé. A kabátom és az izgalom pirosra hevítette arcomat, a szívem vert, az óra kattogott és ott várt rám a monitoron egyetlen Explorer ikon a nagy ESTA felirattal.

Gyors klikk. Meg lesz hamar. Még egy klikk. Legyen angolul, igen. Mi??? Hogy öt oldal?

Minden adat kellett, de minden. A fene, hogy még a telefonszámomat sem tudom kívülről. Gyűlt mellettem az összes okmányon és kapkodtam elő a mobilt, hogy kilessem a saját számomat. Kész őrület, hogy lehetek ennyire hülye!

Apám, anyám adatai, a munkahelyem, beosztásom, az ottani cím. Nem, nem vagyok terrorista, meg elmebeteg sem, és dutyiban sem ültem. Jó, hát pszichikailag lehet, nem tuti minden, de erre is rakjunk inkább egy ikszet. Kész!

Accept! Mi? Mégsem? Nem jó?  “Töltsek ki minden pirossal megjelölt, kötelező részt”!

Oké, átnézem mind az öt oldalt, sehol piros rész. Oké, sebaj, átnézem újra. De semmi.

Itt lett elegem és borítottam fel majdnem az asztalt dühömben. Aztán kapcsoltam:

Segítség kell, de azonnal!

Futva rohantam ki és kaptam el az első reptéri alkalmazottat, aki szembe jött velem. Szinte ráugrutram. Ő meg egy pillanatnyi sokk után előkapta mosolyát és megkérdezte, mi a gond. És én már mondtam, vittem magammal a terem felé szinte rohanva, merthogy a repülőm mindjárt megy, és én még a chekin-nél sem tartok… És mondtam, mutattam, magyaráztam… Ő meg valamiért nevezett és láthatóan igazan jól érezte magát kétségbeesett társaságomba. No igen. Valószínűleg ritkán járnak erre ilyen zakkant lények, min én. Nem baj, a lényeg, hogy ez az emberke okosnak tűnik es tuti megold mindent. De nem! Egy idő után kezdett pont olyan fejet vágni, mint én és közölte, hogy nem tudja mi a baj. 

Értetlenül néztünk a gépre majd egymásra. Most mi legyen? Segítőm felpattant, s majdnem olyan kétségbeesve rohant ki segítségért, mint én érte. Egy perc sem telt el, egy másik egyenruhás reptéri emberkével ért vissza, aki váltig hajtogatta neki, hogy nem tud segíteni. Hát szuper.

Immáron hárman meredtünk a monitorra és ellenőriztünk mindent újra, meg újra. Három tanácstalan ember, kik közül kettő csak azért volt jelen, mert megszánt engem, és mert egyszerűen kedvesek, segítőkészek voltak. Végül szinte véletlenül, egy megbúvó pipára böktem a kérdőív egyik alján. Majd a másik oldalon is így, és így tovább. Az utolsó oldalon pedig zöld utat kaptunk. Hahh. Pirossal jelölt részt kell keresni, mi? Meg hiányosak az adatok. Mi lett volna, ha kiírják, hogy nem elég a confirm gombot nyomogatni?

De ez már senkit sem érdekelt. Kész, lehet utalni. Ekkor esett le, hogy ez a móka még pénzbe is kerülhet. Néztem két segítőmre, majd közöltem, hogy nálam biza nincs bankkártya, a dolláromat meg elköltöttem. Csak egy kevéske magyar forintom van. Elképedten néztek rám, majd úgy nevettek, hogy majdnem lefordultak a székről. Aztán ez egyik előkapta a saját kártyáját és közölte a barátjával, hogy induljon el velem pénzt váltani, míg ő elutalja az ESTA díját. 

Én meg már csak pislogtam és nem hittem el, hogy ekkora segítségre és ilyen emberekre leltem. Csak mentem emberünkkel keresztül, kasul a reptéren a pénzváltó felé, majd a sikeres tranzakció után vissza, és nem győztem hálálkodni. Pedig a legnagyobb meglepetés még vissza volt. 

Mire a checkin pulthoz értünk, ott állt már segítőm barátja, aki befejezte az utalást, kihozta a kis teremből a csomagjaimat és boldogan lebegtette felém a három boarding pass-t. Remegve kezébe nyomtam a sikeresen megszerzett dollárokat, majd kitört belőlem a zokogás. Ő meg csak nevetett és azt mondogatta, ne sírjak. Hát megöleltem. Nagyon! Hatalmas hálával. Már nem érdekelt. mikor indul a gép, nem tudtam mennyi az idő. Csak ünnepeltem ez a pillanatot. Ahogy két segítőmnek mondtam: az angyalaimat. Azt hiszem, sosem felejtem el őket. Az arcuk, a nevetésük, a kedves tekintetük örökre belém vésődött. 

Egyszer talán még látom őket. Talán találkozunk még…

Az utam többi része viszonylag nyugisan telt, eltekintve attól, hogy a szinte üres kézipoggyászommal elhívtak egy külön terembe plussz csekkolásra, majd Amerikában nem találtam kiutat az A terminál bűvköréből, míg végül egy újabb kedves ember nem segített… Avagy pár apróbb nehézség ellenére, késés nélkül érkeztem meg végül Pestre.

Ahol még persze senki nem várt rám, mert párom, mint mindig, késett. 

De ezt annyira nem bántam. Volt időm még majdnem sírni, és azon gondolkodni, hogy most akkor hol is jó élni, és miként lehetne megoldani, hogy ne hiányozzon az az egész, mit kint hagytam. Nem csak a család, az az egész… Kanada. Egy csodás hely, ahol ráadásul szerettek élnek. 

Ha valaki tud állást arrafelé, hát ne tartsa magába!

Sosem gondoltam, hogy valaha is ezt mondom majd. De most először érzem magamban azt az erőt, hogy képes lennék elszakadni mindentől, mit itt már megszoktam, képes lennék elhagyni a szülőhazám, képes lennék bátran, és szabadon belecsapni a lecsóba és példát venni róluk. Messzire utazni értük, értem, értünk és belátni, hogy a világ több, mint ez a kis fészek itt.

Repülni pedig tudunk! 

Élet Montreálban

Nehéz beszélni az élményekről. Az ottani világról és életről, hisz annyira szokatlan volt, annyira hihetetlen. Igazán nem tudtam hova tenni magam. Nem voltam túrista és nem voltam helyi lakos sem. Csak egy ember, aki pár napig együtt volt szétszakadt családja egyik felével. Így az ottlétem sokkal inkább az együtt töltött időről szólt, mint a hatalmas túrákról, vagy egész napos városnézésekről. Egy kis időre része lettem egy átlagos, magyar család hétköznapi életének Montreálban.

A hely, ahol élek

Montreál külterülete. Nevezett Snowdown. A jellegzetes, vörös téglás házak, a külső lépcsőikkel annyira egyformák, hogy első nap külön meg kellett tanulnom, honnan lehet felismerni azt, ahol mi lakunk. Nálunk egy borostyán ág a jellegzetesség. Máshol egy más színű kilincs. Csak apró kis eltérések vannak. Nem tudom eldönteni, hogy ez így most unalmas, vagy rendezettsége által inkább szépnek nevezhető-e. Első döbbenetem a zár, ami szinte nincs. Kívül egy kilincs van csak, belül meg egy kézzel fordítható tekerentyű, amit esetleg este használnak. Esteleg. Itt nincs ilyenre szükség, mondják és én ámulok, meg irigykedek.

Minden házban adott a mosókonyha és a szárítógép is alap kellék, ha az ember nem szeretne három napot várni a ruha teljes száradásáig. Itt teljesen normális, ha egy lakás öt szobás és alap a két fürdő is. Se nagynak, se extrának nem számít ez. Külváros, családokra van tervezve.

Mondhatni, totálisan ideális minden. Egyetlen ,nem tudom megszokni’ dolog a zuhany, ami hatalmas fejszerkezetéből olyan erővel zúdítja rám a vízet, hogy a bőröm szinte fáj tőle.

Időjárás

Hó, hó és jégcsapok. Ha valaki azt mondja, Kanada, hát ez jut eszembe elsőnek róla. Szinte mindennap esett a hó gyönyörű, hatalmas pelyhekben és szinte minden nap előbújt a nap, hogy a hófehér látványt még szikrázóbbá, még meseszerűbbé tegye. A járdát és az utat szinte fölösnek hatott takarítani, de azért becsülettel megjelentek mindennap a hókotrók, hogy a közlekedés zavartalan lehessen. 

A helyiek láthatóan kellő rutinnal viselik kint a telet. Senkit nem zavart, ha reggelre virradóra 10 centis hó borította be a kocsiját. Nem töltöttek hosszú időt takarítással. Csak megütögették a kocsi oldalát, nyitották az ajtaját és indultak is. Gobdolom, úgy voltak vele, hogy az ablaktörlő és a menet szél majd megoldja a többit.

Persze sokan indultak neki a napnak gyalogosan. Én, aki megszokta, hogy mindig ütemes, gyors léptekkel halad, ráeszméltem, hogy kint ez lehetetlen és okkal sétál mindenki lassabb tempóban. Kint nem tudsz rohanni. A folyton hulló hó okán, a házak között vagy vastag hó fedi a járdát, vagy jég. Csak a nagyobb útak mentén találni járható járdákat. 

A kint kölcsönbe kapott túrabakancsomban, arra is rá kellett ébrednem, hogy az ilyen meleg, hótól védő lábbelik, már önmagukban visszatartják az embert a rohangálástól. Nem is kellett sokat sétálnom ahhoz, hogy elfáradjak. De ettől függetlenül azt kell mondjam, hogy havat taposni hatalmas élmény. Hallani azt a tipikus csikorgó hangot, szintén. Elfáradni, szintén.

Kint már az is külön projekt, hogy az ember bevásároljon. A nagy élelmiszer bolt viszonylag messze volt és úgy készültünk fel egy-egy bevásárlásra, mintha túrázni nennénk a hegyekbe. Sok, sok réteg ruha, hátizsák, nagy bakancs… Aztán kezdődhet a hótaposás. Nekem, így rövid távon, határozottan élmény volt, ahogy maga a vásárlás is.

Üzletek: 

Nem érteni! Totálisan logikátlannak hat. Mert az üzletek polcain van itt is egy rész, ahol dobozos üdítők vannak, meg ott is, meg öt sorral odébb is… Így helyi családom társaságában megesett, hogy tíz percig is tartott megtalálni a bevásárló listára vésett 100%-os almalét. Pedig ők már rutinosnak számítanak. Végül polcra téve nem is találtunk ilyet. Egy magányosan álldogáló rakodó kocsin viszont igen. Jellemző. Valaki kihúzta, hogy majd kipakolja és majd ki is fogja… Csak itt senki sem siet. Itt 5 percet is várhatsz a hentes pult előtt. Nem azért, mert nem figyelnek rád. Szépen, illedelmesen kérdezik meg mit szeretnél, csakhogy miközben egymással beszélgetnek, a kikért szalámi szeletelése olykor abba marad és csak akkor folytatódik, mikor a pultban megbeszéltek egymással minden fontosat. Kerek szemekkel nézek csak. Otthon ezért ölnének. Nyugalomra intenek. Ez itt ilyen. Senki sem rohan sehová. Kicsit elgondolkodom azon, hogy vajon, ha a hó nem nehezítené a haladást, akkor is ilyen nyugisan és komótosan sétálnának-e az emberek az utcán… Azt hiszem igen. Mintha a stressz és rohanás fogalmát nem ismernék ezen a területen. 

Emberek:

Vegyes. Annyira vegyes, hogy el sem sorolom. Nem tudom, van e olyan nemzetség, aki nem képviselteti itt magát. De bárki is, bárhonnan is jött, a francia nélkül itt nem boldogul. Mert ez az alapnyelv és annak ellenére, hogy minden terméken megtalálható a francia és angol felirat is, annak ellenére, hogy az emberek nagy része egy minimum szinten beszéli az angolt, minden hivatalos ügy intézése kizárólag franciául történik. Mindemellett még parkolni sem fogsz tudni, ha legalább a hét napjait nem tudod franciául. 

Ettől függetlenül senki sem néz rád morcosan, ha angolul szólalsz meg és amennyire nyelvtudásuk engedi, mindenben segítenek.

Segítenek! Ezt éreztem végig. Közöny helyett valamiféle erős empátia és összetartás érezhető. Nem tudsz végig menni úgy az utcákon, hogy ne találj itt, ott egy jó állapotú bútort, vagy egyéb olyan hasznos dolgokat, amiket az emberek a házuk elé raknak ki felirattal ellátva. Karácsony közeledtével pár házzal odébb így szereztünk be rengeteg karácsonyi díszt és égősort. Ki volt téve egy nagy szatyorba, amin az állt: működő, karácsonyi kellékek. De egy kanapé és erősítő is került már így a házba. Ingyen, az utcáról. 

Az emberek itt nem gyűjtögetnek. Ami már nem kell, azt időben lecserélik, így. Kirakják. Más meg örül. Szakadt, rossz állapotú dolog nincs kitéve. Csak olyan, mit más még használni tud.

De olyan eset sem fordul elő, hogy kérdezned kelljen vagy segítségért kiáltanod. Mert előbb vesznek ők észre, miközben épp böngészel egy térképet és jönnek oda hozzád beszélgetni, útbaigazítani. Figyelmesek, segítőkészek. Mintha ez lenne az alaptermészetük. Sokszor, sok esetben tapasztaltam meg ezt.

Egy idő után olyan bátran közlekedtem kint, minta mindig is ott éltem volna. Egyszerűen azt éreztem, nem eshet bajom. Bármi is történik, lesz rá megoldás. Egyetlen tájékozódásra képtelen ember sem tud elkeveredni ilyen emberek között.

Látnivalók:

Van is, nincs is. Montreal önmagában egy megnézendő, megtapasztalandó, varázslatos hely, ami nem hatalmas mennyiségű turista látványosságairól híres. Természetes ott van Old Montreal, meg a helyi Notre Dame, meg az underground city, mint helyi sajátosságok, de történelméből fakadóan, nem lehet azt mondani, hogy tele van látnivalóval. 

Persze, fentieket megnéztem mind és rácsodálkoztam a központban található hatalmas felhőkarcolókra is. 

Legnagyobb emlékem mégsem ezekhez köthető. Egyik nap épp az underground city egyik komplexumában bolyongtunk, ami már önmagában is lenyűgöző volt hatalmas szökőkútjával, különös fényvilágával, karácsonyi kisvasútjával, de az igazi meglepetés akkor ért minket, mikor felmentünk a felszínre és kinézetünk az épületből. Kint piciny vásári házikók álltak. Mivel a társaság már kellően fáradt volt, alig tudtam rábeszélni őket, hogy kimenjünk körülnézni. De végül nyertem és ahogy kiértünk, az elképedt arcokon azt láttam, hogy jó döntés volt megnézni a kinti világot. A nap sütött, a hó nagy pelyhekben esett, finom illatok és zene csapta meg érzékszerveinket, mi meg percekig csak álltunk ott, tátott szájjal. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyen erősen a karácsony közeledtét. A hangulat és látvány annyira idilli volt, hogy szinte hihetetlennek hatott. De mi ott álltunk mindennek közepén. Közelebb mentünk az éneklő kórushoz, megnéztük a Mikulás házát, és eljutottunk egy olyan területre is, ahol vidám csapatok mályvacukrot égettek a kitelepült tűzrakók fölött. Se a jegesmaci, se a rénszarvas szobrok nem tűntek giccsesnek. Valahogy minden passzolt mindenhez. Valahogy minden tökéletes volt. Egy igazi karácsonyi, vásári hangulat. Vidám, mosolygós és kedves emberekkel…

Honvágy:

Kint azt éreztem, hogy minden szépsége és pozitív tulajdonsága ellenére, képtelen lennék Kanadában élni. Mert bizony pár nap után elkezdett hiányozni az otthon és a sok megszokott, megszeretett dolog.

De hazajönni és elbúcsúzni sem tűnt könnyebb feladatnak. 

És nem tudtam miért tört rám a zokogás, mikor Pesten landolt a gépem, de annyit tudtam, hogy ez nem a hazatérő örömtől van.

Talán akkor jöttem rá, hogy a honvágy, mit kint éreztem, örökre velem marad. És már mindegy, hogy itthon élek, vagy Kanadába, mert valami mindig hiányozni fog. 

Több, mint egy hónapja történt mindez. S ez az érzés mit sem változott.

Több, mint egy hónapja lettem hontalan:

Hontalan

Budapest-Zurich-Montreal

Szombat van, s mi korán kelünk.

Kézipoggyászomba bedobom még laptopom és a két festményt, amit a fiúknak pingáltam. Jó érzés vinni a vásznakat. Valami hazai…

Elgondolkodom… Pár perc múlva úgy döntök, hogy se festéket, se ecsetet nem hagyok otthon. Kell. Kell, mert az egyik képen még úgyis dolgoznék kicsit. Kell, mert kell a lelkemnek… Valami hazai.

A reptérre menő út kicsit szomorkás. Lányom lebiggyesztett szájjal néz rám. Azon aggódik, mi lesz velem, ha lezuhan a repülő. Jó kérdés. De megnyugtatom. Nem lesz, nem lehet semmi baj.

Gyors checkin után jön a búcsú. Nézzük egymást kétségbe esve. Az ölelések közepette majdnem elpityeredem. Igen, még mindig utálok búcsúzni. Mindig olyan szívszorító…

Átlepek a kapun, ami már elválaszt tőlük. Innen már egyedül kell tovább mennem. Kígyózó sor vár, de legalább gyorsan halad. Láthatóan nem viszik túlzásba az ellenőrzéseket. Kis idő után már mehetek is tovább. Időm maradt bőven nézelődni, mosdóba menni, majd leülni a kijelölt kapu előtt és izgatottan várni, mi történik még velem.

Boarding time! Indulás Svájcba. Egy röpke út a nagy utazás előtt. A repülőn kedves stewardess javasolja angolul, hogy nyugodtan pakoljam be kistáskámat egy üresebb helyre, mert a fölöttem levő már dugig van. Így teszek és alig várom az indulást. Sokat nem kel várni. Hamar elrendezkedik mindenki és mehetünk. Mellettem egy fiatal pár ül. Nem tudni honnan jöttek, de az egész utat végigaludják. Kibámulok az ablakon. Nézem, ahogy repülőnk a magasba emelkedik. Látom a várost, a Dunán átívelő hídakat. A látványtól kiráz a hideg. Gyönyörű!

Elmondhatom, hogy innentől kb az egész útat az ablakra tapadva töltöm. Csak figyelem az úszkáló felhőket, s az olykor felbukkanó tájat… Csak a croissoant, és ital osztás zavarja meg ezt a kellemes időtöltést.

De igaz. Pont jókor jön. Eddig eszembe sem jutott enni, pedig a reggeli időn már túlvagyunk.

Az idő szalad. Repülőnk süllyedni kezd és fülembe éles fájdalom hasít. Hiába kutatok emlékeim között, ez az érzés nem ismerős. Legalább már olvastam róla… Nagyokat nyelek, ragózok, fejem lehajtom… Majd jobb, majd megint borzalmas, a föld pedig olyan távolinak tűnik még…

Egyedül vagyok, társam csak ez az éles fájdalom… És még egy landolás vár ma rám. Megijedek. Mikor már majdnem elsírom magam, egy nyílaló sercegés után szűnik a nyomás, közelítjük a földet, elém villan a svájci táj és már kattingatom újra gépemet, hogy minden szépség meg legyen örökítve. Minden oké. Megérkeztünk Zürich-be. 

Kiszállás. A kijáratnál segítők várnak és repjegyemre pillanatva már mondják is, hogy melyik kapuhoz menjek. E??? Nem hangzik jól. Gyanúm beigazolódik. Követem az E felé vezető nyilat hosszan, folyosókon tekeregve, míg egy föld alá vezető mozgólépcsőre nem bukkanok. Nem értem, miért kell lefelé haladnom. De a föld alatt, üvegfal mögött suhanó metró mindenre választ ad. Az E kapuhoz metrózni kell pár percet.

Szerencsére annyi jelölés van út közben, hogy hamar megtalálom az indulás helyét: Üvegfalak mindenütt, kilátással a hatalmas repülőkre, melyek szárnyain megcsillan a nap. A látvány lenyűgöző! Ámulok és még az sem zavar, hogy hosszú sor vár a beszállásra. Pesten minden gyorsan ment. De ez itt most egy hatalmas airbus, rengeteg utassal. Az utazási idő innen még 8,5 óra Kanadáig.

Avagy kezdem érezni, hogy az út java csak most következik. 

Ablak mellé foglaltam helyem, mellettem egy franciául beszélő idősebb nő ül. Néha összemosolyogunk. Aztán felszállásnál megint rátapadok az ablakra. Hamar eltűnik a svájci táj és olyan magasra reppenünk a felhők felé, hogy a nagy fehérségen kívül semmit nem látok. A mellettem ülő keresztrelytvénybe fog, én meg nekiállok Jeff Foster egyik könyvének. A stewardess-ek kínálgatnak minket, iszunk, eszünk és kezdem remélni, hogy így viselhető lesz a hosszú út. De aztán az előttem ülő hátradönti székét, szűkös helyem még kisebb lesz, és egy idő után kezd igazán rosszul esni az ülés. Sehogy sem jó. Enyhe klasztrofóbia tör rám, így sietve kutatok fülhallgató után. Bekapcsolom a szinte orromba ütköző kistévét, hátha segít elvonni a figyelmem a tényről, hogy a hatalmas óceán fölött repülve távolinak tűnik még a cél. Messze még… Pedig már úgy várom az érkezést. Pedig annyira rossz ennyi ideig egy helyben ülni. Én, a mindig mozgékony… majd szétrobbanok.

A film segít. Elkezdek arra figyelni, hogy valóban értem-e mit mondanak. És igen. 

Aztan a stewardess érkezik megint. És kezembe nyomja a declaration form-ot.

Amikor az uzsonna érkezik kezd felcsillani bennem a remény… Már nem lehet sok vissza… És tényleg nincs. Kis idő után bemondják, hogy süllyedni kezdünk. Ollé! Minden jó előtt kell egy kis rossz. Fülembe újabb nyomás érkezik és nem értem, hogy nem robban szét. Irtózatos érzés. Bevetem újra az összes praktikát, de nem segít. A fájdalomtól könnybe lábad a szemem, majd ennek okán orrot kell fújnom. Ez utóbbi hirtelen nyilalalás mellett megteszi a hatását. Bármíly kellemetlen is, fülem egy kis időre felszabadul. Kikandikálok az ablakon:

Canadaaaaaaaa

Annyira hihetetlen a látvány, az érzés. Egy másik kontinensre értem. A táj lenyűgöző, az épületek rendezettsége csodálatos és mindent hó borít! Hó, Canada, leszállás.

A kijárat egyértelműen megtalálható. Hömpölygök a tömeggel. Majd az útlevélelek ellenőrzésénél mindenki szétszéled. Egy kedves nő csekkol le és kérdezgeti tőlem utazásom célját. Azt hiszem hosszasabban kezdem el mesélni, mint amire számít, így végül felpörögeti a dolgot és utamra enged.

Irány a poggyászért. Ami nem jön! És nem jön! Kezd úrra lenni rajtam az aggodalom és szídom magam, amiért nem néztem meg jobban a rokonoktól kapott bőröndöt. Már abban sem vagyok biztos, hogy sötétkék vagy fekete. És igen, ráraktam a fogójára egy kis kék szallagot. Úgyhogy minden gyanús, felém guruló bőröndöt megforgatok, hátha feltűnik a megmentő szallag. A többi embert nem is értem. A sok egyforma bőrönd között honnan tudják, melyik az övék? Miért csak én vizsgálódok? Mindegy. Vállalom, hogy hülye vagyok, csak jöjjön már az a kék szallag. A kijáratnál már várnak rám. 

Fél óra telik el, mire végre kikerül az én csomagom. El sem hiszem! Boldogan dobom kiskocsimra és már repülök is a kijárat felé.

Kint sokan várakoznak. Nem látom őket. Majd hirtelen két ismerős hangot hallok. Igen, ők azok! Futok feléjük és már ölelkezünk!

Végre! Újra együtt!

Egy koncert, és ami mögötte van

A helyszín:

A zenekarnak kijelölt terem még üres. Vastag, sötétbordó függönyök fedik el a kilátást, és ugyanezek adnak keretet a színpadnak is. Mennyire jellegzetes szín ez. Csúnya zöld, bordó, esetleg kék…. Tipikus Művház színek. Bármelyik passzol ezekhez a sötétbarna, ódon asztalokhoz. Pont úgy néz ki minden, mint gyerekkoromban.

Elkap a nosztalgia. Eszembe jut, ahogy ott álltam hatalmas gombóccal a torkomban, mert mindjárt szétnyílik a függöny. És én zenélni fogok, vagy épp szavalni. A reflektorfénytől pedig semmit sem látok majd. Ami nem baj, mert ahogy bölcs tanárom mondta, úgyis csupa káposztafej van a nézőtéren. Nincs mitől tartani. Csak káposzták! Nagyon próbáltam elhinni, de azt hiszem, mégsem sikerül annyira, mert még a megnyugtatásomul szolgáló rágót is lenyeltem félelmemben.

Nade rég volt már ez. Most szerencsére elég fotóznom, vagy dobot pakolnom a színpadra. Szeretem összecsavarozni a részeit. Szeretem, mikor a sok kis darab összeáll egy egésszé, hogy végül felcsendülhessen belőle a zene. Szeretem ezt a ,háttérben segít’ szerepet. Nincs benne para.

Miután a színpadra felkerül minden, kilépek a teremből, hogy jobban felfedezzem ezt a fura emlékeket idéző épületet.

A folyosón hallani, ahogy népzenére ropják valahol a táncosok. A szocreál hangulatú büfé udvarán pedig élvezettel fülelek, mert épp egy zenekar próbál az egyik emeleti teremben. Jó, jó érzés ez. Mindenhonnan egy kis csoda szűrődik kifelé.

A közönség:

Jönnek. Kicsit sokkoló. Baromi idősnek tünnek. Fájdalommal konstatálom, hogy én sem vagyok már mai csirke, és ami köztem és köztük van, az nem is olyan sok év. Nyugdíjasklub effekt alakul ki. Mindenki szépen leül az ősrégi asztalok köre és kellő izgatottságal várja a zenekart.
Az meg jön. Tartok tőle, hogy túl fiatalosak lesznek ide, de nem. Mégsem. Az idősödő közönség fiatalos. Nem táncolnak, de óvatosan rázzák a fejüket és tapsolnak. Kifejezetten édesek. Csak azt nem értem, miért nem mernek felállni és táncolni.

Eszembe jut Notthingham és az a kis kocsma… Rose, így hívták. Ott ropta Jane és Sam. Voltak vagy 80 évesek. A kocsma közönsége pedig igazán vegyes. De amint megszólalt a zene Jane és Sam kiment a színpad elé és táncba kezdett. Úgy lenyűgöztek, hogy magamban dúdoltan a Lipstick on Your collar-t velük. Jane és Sam. Sosem felejtem el, ahogy egymást ölelve, vagy épp popsit rázva táncoltak egy olyan helyen, ahol mindez természetes volt. Semmi különös. Csak egy 80 éves párocska épp bulizik.

Itt is azt tennék sokan, de valahogy mégsem… Csak addig jutnak el, hogy fejet ráznak és tapsolnak. És én sem állok ki ugrálni, pedig megzakkanok attól, ha nem mozdulatok a zenére. Mégse megy. Fura érzés lenne átélni csak a zenét és táncolni. Mert tudom, mi van, mikor elér a zene. Tudom, hogy kezd el mozgatni, miként vonaglik kábán a testem. Kívülről látva illethető az illetlen viselkedés vádjával. Nem passzol ez ide.

Közben a közönség vastapsba kezd. Ez az ő napjuk. Legyen. So be it.

Ez nem rólam szól. Majd vonaglok magamba a buszon láthatatlanul, miközben hallgatom a Mad about You-t. És kiver majd megint a víz, és elfelejtem hol vagyok, és a legbűnösebb képek szállnak meg… miközben mindenki csak annyit lát, hogy egy ártatlan, picinyke, kissé már öregedő nő áll a buszon és rohadtul erősen szorítja a kapaszkodásra szolgáló rudat (hogy épp a szürke ötven árnyalatának egyik jelenetében jár, az titok marad)

Beteges? Az élet tűz, robbanás, energia. Lüktet, és én képtelen vagyok nem lüktetni vele. Főként, ha zene szól.

Vagyis képes vagyok mégis, mint most. Csak ez nem esik jól, így hát írok.

Na de visszatérek a koncertre, mert elértünk egy újabb érdekes ponthoz, a szünethez.

A tömeg megszállta a büfét és a cigiző helyet. A csudi városi zenészeket körbeállta a közönség és lelkes faggatózásba kezdtek. Ment a téma arról, hogy mennyit kell fizetni egy előzenekarnak, csak hogy színpadra állhasson, és az élet csak a pénzről szól. Majdnem elvágták a hangulatom, de aztán jött egy ősz hajú emberke, aki közölte, hogy ott kell lennem júliusban egy koncertjükön (csak tudnám hol). Meg egy néni a mosdóban, aki közölte, hogy boldoggá tettem, mert nevettem egy poénján. “Jó nevető embereket látni”. – Mondta. És én mélyen egyetértettem vele. Azt hiszem helyből megszerettem kócos, vörös fürtjeivel és piros pöttyös ruhájával együtt. Jane-es. – Gondoltam.

A koncert egyetlen örjöngő pillanata a pocsolyába léptem volt. Erre volt tánc. Erre mindig van tánc. Bárhol, bármikor. Pedig a zenekar nagy része utálja játsszani. Mégis hat. Mindig!

A lényeg, hogy bár az egész este kissé furcsa volt és nem feltétlenül a megszokott táncos, mulatós, önfeledt őrjöngésről szólt, a helyieknek azt hiszem, tetszett.

Zenész élet, cigány élet:

A vendégek gratulációk keretében távoztak. A koncertterem újra elcsendesedett. Milyénk lett a tér. Ittunk, beszélgettünk, csavaroztunk, pakoltunk… a szokásos. Az autók szépen lassan megteltek állványokkal, gitárokkal, erősítőkkel és a dobszerkó darabjaival.

Igen, ez ilyen. Pakolsz, utazol, fellépsz, pakolsz és megint útra kelsz. Vagy nem. Mert igaz, ami igaz, a legtöbb esetben koncert után kezdődik csak az igazi buli. Ekkor jön el az alkalom arra, hogy ez a jól összeszokott csapat végre igazán együtt legyen. Ilyenkor van alkalom kivesézni ki, mit csinált jól, vagy éppen ki volt hamis. Ilyenkor van alkalom filozofálni, életről és művészetekről beszélgetni. Úgyhogy a vidéki koncertek nagy részénél előre lefoglalunk valami ócska és olcsó szállást, és alszunk egymás hegyén, hátán, ha kell.

Voltunk már öten egy piciny szobában, vagy emeletes ágyas, sok pókos gyereküdülőben, vagy aprócska panzióban, ahol nem ment a fűtés és egyenesen a temetőre lehetett látni az ablakból. Visszagondolva mind csodás volt. Csak mert együtt voltunk.

A hajnalig nyúló beszélgetések után ráadásul már teljesen lényegtelennek hat, hogy azt a pár óra pihenést miként tölti el az ember. Sokszor csak lefekszünk úgy, ahogy épp vagyunk. Aztán reggel felkelünk, megiszunk egy kávét a többiekkel és hazaindulunk. Pizsama, zuhany… mind fölösnek hat. Majd otthon. Ott tuti meleg a víz, és a lakás sem fagyos soha.

Egy éjszakányi igazi ,igénytelenséget’ bárki képes bevállalni. Ráadasul bármíly furán hangzik, van benne valami természetes.

Amúgy meg vagy fejlődünk, vagy öregszünk, mert mostanában egyre többször alszunk jó helyeken, vagy még jobb esetben, barátoknál.

A ma esti koncert után pl. a harmónikás családjához mentünk át. Talán negyed óra volt kocsival. Megszálltuk és megtelítettük a hatalmas családi házat. Finom vacsorát kaptunk, folyt a bor és pálinka, ment az eszmecsere. Majd valaki zongorázni kezdett, egy másik gitározott, harmadik énekelt… Valahogy mindig eljutunk ide, ha marad közelben hangszer. Azt hiszem, pont ezt szeretem ebben a társaságban. Mindenkiben ott van valamiféle különös vonzalom a zene iránt. És láthatóan ez egy olyan szerelem, ami nem múlik el.

Talán én voltam az első, ki bölcsen, még a kakasok kukorékolása előtt elvonult aludni. Erőmből annyi telt, hogy feszes nadrágom lerángatása után a jó meleg paplan alá bújjak, s aludjak békésen az első kakaskukorékolásig, majd tovább, egészen 9-ig.

A reggelek, avagy a másnapok:

Mindig jók! Csordogál az illatos kávé, a szobákból sorra bukkannak elő az ismerős, gyűrt fejek… Szeretem látni magunkat így. Senki sem rohan gyorsan a fürdőbe, hogy illatos ködbe burkolózzon és életre keljen. Senki sem rejti, vagy szégyelli karikás szemeit, csatasorban gyülekező ráncait, kinyúlt pizsamáját. Ismerjük már egymást jól. Ez egy nagy család, hol illem helyett a szeretet kap szerepet. Együtt ébredezünk, kócos hajunkba túrunk, és csak csendben szürcsöljük az éltető kávét. Sokáig! Legalább egy órának kell eltelnie ahhoz, hogy végre mozgásba lendüljünk.

A mostani reggelünkön sem volt ez máshogy.
Ahogy sikerült felállni a kávé mellől, házigazdánkkal nekiálltunk rántottát készíteni. Pár perc múlva már ott sorakozott a hatalmas asztalon rengteg pirítós, gombakrém, szalámi, körözött, tea és az illatozó, friss rántotta. Fene jó dolgunk volt. Ettünk, beszélgettünk és nézegettük az előző estén készült képeket, videókat. Csak az indulás előtti pár percben szánta rá a társaság magát, hogy lemosakodjon, felöltözzön, avagy valamiféle kultúr ember formát vegyen fel. Mindig nehezen indulunk el. Jellemzően 12 előtt sosem sikerül. És ennek azt hiszem mindenki örül.

Én biztos.
Most már itthon vagyok, felvillan sok szép emlék, és csak hálát rebegek azért, hogy ilyen barátaim vannak.

Máris hianyoztok!

Hontalan

Hideg szél mar az arcomba. Annyira ismerős érzés. Tombol bennem egy emlék. Igen, ez itt majdnem olyan. Friss és fagyos. Csak itt nincs hó. Csak mégis kicsit más. De olyan. Olyan kellemes. Olyan légies. Olyan valótlanul természetes… 

Caplatok hazafelé, lábaim a zene ütemére járnak, egy újabb szép pillanat… Most váltam el a lányomtól a suli kapujában és tudom, hogy különleges napok jönnek. Nem lesz most senki, akire támaszkodni lehetne, aki segítene. Pont mint kint. Csak én egyedül, meg gyerek(ek). 

Valahol szeretem ezt. Amúgy is szabadon vagyok engedve, nem fojtogat senki, mégis… saját hibámból válok olykor rászorulóvá egy másik mellett. Kényelmes áthárítani a dolgokat. Kényelmes, ha a másik viszi kora reggel suliba a gyereket. 

Pedig milyen jó is ez most így. Milyen jó dolgokat hagyok ki a kényelem okán. Milyen jó kora reggel sétálni egy nagyot, beszívni a friss levegőt.

Milyen jó egyedül kószálni.

Pont mint kint.

Megint bevillan az a messzi ország és ők! Hiányzik, veszettül hiányzik az egész. 

Úgy érzem, két világ közé rekedtem. Már mindkettő az otthonom. S mégis, mintha a kettő között bolyongnék hontalanul. 

Még egy szellő jön, kezem fagyos. Pont mint ott.

Egyedül merengek, pont mint ott.

Szívem érthetetlen gyorsasággal ver. Pont mint ott. 

Honvágyam van. Pont mint ott. 

Egy apró testet ölelek ma délután. Pont, mint ott.

Tán mindegy is hol vagyok.

Hazajöttem és itt ül mellettem, mellém szegődött hű társként, valamiféle furcsa hiány. Ketten bámuljuk most a napsütésben fénylő ablakot. Azt mondja, egyszer majd elmegy, kezem elengedi. De vendégem most, kitől tanulhatok.

Kinézünk az ablakon a hatalmas világra, s apró porszemmé válunk egy pillantra. 

Egyetlen apró, fénylő, cikázó porszemmé. 

Egy szellő felkap, s mi kireppenünk. A nagy valami apró részecskéjiként keringünk. S ő szól:

– Nézd csak, fura mi? Hogy hiányozhat az, minek örökkön része vagy? 

S a hiány bukfencezik egyet és kacag. 

Valami történt

Tudom, hogy Kanadáról kéne írnom, de most nem megy. Idő sem igen van rá. Ünnepek környékén még akadt volna, de én festettem! Reggeltől estig, napokon át. Úgy kellett az ecset, s a vászon, mint a levegő.

Élvezettel kentem a színeket, nagyokat szippantottam a különleges festék illatba, és örömmel néztem egyre tarkábban pompázó, maszatos kezemre. Egyszerűen mámorban úsztam. Talán a még feldolgozatlan élmények miatt, talán a hazaérkezésemkor spontán potyogó könnyek miatt, talán valamiféle fájdalom miatt… Festenem kellett! Festenem, felednem, túlélnem. Mert az úton menni kell tovább, mert egy nap az ember újra magyar szót hall, újra munkába megy és újra mos, főz, takarít, s napi gondokat old meg. Újra éli a már jól megszokott életet. 

Festenem kellett, húznom az időt még kicsit. A vásznamba kapaszkodtam, mint egy fuldokló, aki fél, hogy mindjárt a mélybe zuhan. A vásznam, az ecsetek, a különleges illatok és színek… Itt vannak velem. Segítenek. Megmentenek.

És igen. Valóban csitult emlék és hiány, s lassan, komótosan haladva bár, de eljutottam oda, hogy felfogjam, itthon vagyok. Megérkeztem. És ez jó. Ami ott volt, az meg egy másik jó. Egy másik jó, aminek most épp vége van.

Vége van, de mégsem. Valami itt maradt bennem. Egy különös érzés, amit nem tudok hova tenni. Visszajött valaki egy nagy útról és nem hasonlít önmagára. 

Minden nap eljátsza a bolond, vidám, jókedvű kislányt, s aztán elfárad. Hazugság. Hazudik még önmagának is, hátha így nem jut eszébe, hogy valójában nincs jól. Nem is vidám. Nem is szeles. Nem is komolytalan.

Csak egy igazán csendes valaki, aki épp két barna szemből mered kifelé és pásztázza a szobáját. 

Talán az sem igaz, hogy nincs jól. Csak még zavart. Csak még maga sem tudja, hogy mi történt vele. Csak bámul abból a két barna szemből kifelé …

Minden rendben van. Valami nagyon rendben, s csendben van. Csodás csendben.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!