Rabszolgaság, ez jut eszembe asztalomnál ülve. Dolgozom, zene szól. A hang behatol, majd elkap a fojtogató fájdalom. Rosszul vagyok, szerelmes vagyok … kavarog minden. Mi van velem?
Ez a hang egyre mélyebbre hatol. Istenem, megbolondultam. Szabadság zúg a fülembe. Én meg itt ülök, telve azzal a vággyal, hogy repülni akarok. Most felállni, kilépni és felszállni. Valami mégis visszatart, a hitem kevés. Mikor érzed, hogy képes lennél rá, mégis képtelen vagy megmozdulni, mert nem hiszel magadban eléggé – ez jön.
Eszméletlen! Ölelném! Kit? Azt a hangot, ami a fülembe búg, magamat, a világot.? Megrekkentem.
Azt súgom riadtan: hiányzol! Segíts! Valami belül szétfeszít! Sírásra görbül a száj, üveges a tekintet.
S a dallamból kiszól: „kérlek, soha ne add fel, hinned kell abban, ami most még láthatatlan”.
És én ülök a helyemen tovább.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: