De valljuk be, igazából sosem ér véget ez az ünnep!
Pont oda születünk, ahova kell, s azt kapjuk, amire szükségünk van. Olykor úgy látjuk, hogy jót, olykor meg úgy, hogy rosszat. Szeretünk, vitatkozunk, lázadunk… Az egész úgy működik, mint maga a természet. Az ég felderül, a fák rügyeket bontanak, aztán jön a cúg, jönnek a sötét felhők… majd újra kisüt a nap. Körforgás.
Hát, pontosan így voltunk mi anyummal.
Csakhogy most valahogy már jobban belátok édesanyám szoknyája alá:). A gondolatok, s szavak mögött ott van Ő és igen, mondja, amit épp igaznak vél. Pont úgy, mint én. Csak mást:)
Vitatkozhatnék is vele, de! mégis, miért, minek? Hát ki vagyok én, hogy megcáfoljam az Ő igazságait?
Miért ne érezhetne úgy, ahogy éppen érez. Miért ne aggódhatna, ha aggódik. Mi ezzel a baj? Mi ebben a rossz? – Semmi!
Utólag igazán megmosolyogtató tudok lenni önmagam számára. Lázadni a szavak ellen? Milyen botorságnak hat most. Hogy nem láttam mindig azt az egyetlen közös és örök dolgot? Hogy voltam, és (olykor talán néha még most is) hogy vagyok képes feledni a leglényegesebbet, azt, ami minden mást felülír? A szeretetet!
Szeressetek gyerekek! Még most, ebben a percben is. Mindörökké. <3
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: