Mikor az éj csillagos ege intett,
testem békés szendergésbe kezdett.
És alhattam volna reggelig így, nyugalomban,
hogy üde tekintetem várjon hajnalban.
De riadtam reggel álomemlékkel,
s kezdtem veszekedni a Teremtővel:
Ki, ki engedte meg?
S miért, miért tetted ezt?
Mikor békesség leng körbe mindent,
mikor a tó tükre meg sem rezzent,
miért küldtél harmatcseppet,
s miért, miért forgatod fel a vizet?
Miért mentem éjjel hívatlan vendégként hozzá?
S miért, miért tetted ezt oly valóságossá?
S Miért, miért volt otthonában annyi gyermek?
Asztalukon kis játék, üdítő, perec…
Sokan voltak, ültek békességben,
s Ő csak állt szótlanul, csendesen.
Hang nem jött torkából, mikor ajtaján beléptem.
Szavak nélkül, szemmel köszöntöttem.
Majd ki tudja miért, a gyerekekhez mentem
és segítettem nekik, amiben tehettem.
Ő meg csak állt, s mintha mosolygott volna,
de szemem bizton ezt már nem láthatta.
És szóltam volna hozzá, de nem mertem,
közelsége megint elég volt énnekem.
De tán mégsem, mert ezt gyávaságnak vélve
rohantam az utcára cigit pöfékelve.
Minek szóljak, megint sárga lapot adna,
hisz félelmemben szenny szökne ajkamra.
S már riadtam is gyorsan, nem tetszett a mese.
Tanulságát csak ébredés teremthette.
Így hasadt a hajnal, szívem dobogott,
agyamban álmom hevesen zakatolt.
Kérdések hada így támadott engem,
magyarázatot ijedten kerestem.
Beszélgetésem magammal kezdtem,
s mormolásom zaját papírra véstem:
Azt hittem már feledtem!
Akarást, vágyat sikerrel befedtem.
De ő pendítvén régi húrokat,
szívemre zúdított gondokat.
Gondokat, mert gond van,
ha azt hiszed, a vággyal csak a baj van.
Ej, te lány, itt van hát a lecke.
Tanulságát kis szívedbe vésd be.
Mert feledni akarva nem lehet,
csak mélyre áshatsz egy régi gyökeret.
Annak pedig pont az a dolga,
hogy ágait égbe szökellve bontsa.
Hibának venni ezt merő botorság.
Vágyaid fölött ne ítélkezz tovább!
Így lett a nagy zajból, egyetlen hang,
s szállt a sok gondolat, mint a fuvallat.
Nem mondott az sokat, inkább csak mosolygott.
Fogadd el vágyaid – tán csak ennyit súgott.
S mikor már majdnem elillant, annyit még elkaptam,
“Testvéred volt, már régen megmondtam.”
…
Az álmom már szép, vágyam is rendjén.
Emlék hozta, s itt van már a helyén.
Nem akar, nem törtet, csak… mesél.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: