Kislány. Picinyke nádtetős otthonban él. Közel s távol nincs másik ház. Csak ez a kunyhó, közel a tóhoz. Az udvaron játszik, míg bátyját dologra fogják szülei.
Bent szigor lakozik, a fiúnak rengeteg feladata van. Ha valamit elront, kikap.
A kislány pedig csak játszik az udvaron…
Úszni nem tud jól, de hívogatja a tó. Ruhástól gázol bele a vízbe és élvezi, ahogy a habok simogatják. Egyik lépés a másik után… de hirtelen nem ér talajt a lába, megretten és a következő pillanatban már a víz mélyén találja magát. A félelemtől ledermed, majd a tó fenekén békére lel. Hihetetlen csend van. Szívébe békesség költözik és csak vár. Vár egészen addig, míg egy kar szorosan megragadja és kihúzza a vízből. A bátyja az, kinek ajka féltéstől remeg. Megöleli a lányt, aki csak kint a parton ébred rá, hogy pár perce még a halál torkában járt.
A szeretet így menti meg az életét és köti lelkét szorosan a fiúhoz.
Testvérek, játszanak és bár sorsuk nem is olyan könnyű, ketten kergetőzve a fák lombjai alatt… igazán boldogok!
________
A szerelem tombol. Ölelkeznek. Mintha már ősidők óta szeretnék egymást. A lány csak öleli a fiút. Úgy öleli, mint aki soha többé nem akarja elengedni.
– Ő az enyém. Csakis az enyém.
Miként fejtse le róla karját.? Ha egy percre is elengedi, elvesztheti.
Félelem és féltés költözik ebbe az ölelésbe.
A fiú gyönyörű. Fehér ingét nem gombolja végig. Kézfején a fodrok pajkos táncot járnak. Fekete hajának egy-egy tincse olykor szemébe hull, miközben kissé lányos arcát fürkészve, a lány végül szemei barna mélységébe merül.
Utazgatnak. Nincs is igen más dolguk. A fiú öröksége elég mindenre.
De a fiú olykor otthagyná a lányt éjszaka s repülne szabad madárként, egyedül. Csak egy kis időre, csak Ő, egyedül, csak egy italra, csak egy apró légyottra.
De a lány fél. Nem meri engedni. Női trükkjeivel visszacsábítja piciny szobájuk ágyába.
Szerelme oly erős, mint a rettegés attól, hogy elveszheti ezt a kincset.
A fiú tudja ezt. Érzi. Marad. Mindig marad. Marad még akkor is, mikor a szíve hívná az ismeretlenbe, hívná más tájak és más nők karjába. Csak egy kis időre…
De nem teheti.
A lány birtokba kerítette, szerelmével fojtogatja s Ő mégis marad. Marad, mert szereti.
Marad, mert régen is megmentette már a lány életét. Ott a tónál…
________
Sok idő telt el. Messze kerültek. Messze kellett kerülniük. Utolsó találkozásuk után a fiúba félelem költözött. Félt a lánytól s életeit oly messze élte tőle, hogy semmiképp ne találkozhassanak.
A lány űrt érzett. Hiányt. Szenvedett egyedül. Mindig keresett, de kopott emlékei között sokáig nem lelt válaszra. Csak annyit tudott, hogy keres, hogy valami fáj.
Hogy valami elveszett, valamit nem talál.
Az idő múlt, a fiú szabad volt. Végre szárnyalt s közben félelme is csitult.
Így jött el az a tavaszi éjszaka, mikor a lány megérezte: Itt van! Itt van mögötte.
A levegő mintha táncolt volna körülötte, bőre bizsergett az érzéstől s mikor szeme sarkából hátranézet tudta, megtalálta.
Félelem, öröm, ősi erők egyszerre kavarták fel körülötte az étert s a lány csak állt és engedte, hogy minden porcikájában megérezze a csodát.
Ott volt Ő. Mosolyogva, szabadon… s kedves szavakkal a lányhoz szólt.
A lányhoz, aki mintha csak emlékezne, gorombán eltaszította.
El kellett engednie. Hagynia élni, végre.
