Van egy igen kreatív, szabad szellemű lányom, akivel mát átestünk az első kirekesztettség érzésen.
Konkrétan iskolai beiratkozás előtt azt az értékelést kapta, hogy nincs megfelelő feladattudata és nem szabályelvű. Mindemellett kiemelték, hogy rendkívül kreatív, de! De ez akkor sem jó így! És az meg végképp nem jó, hogy én erre a gyerekre, így ahogy most van, még büszke is vagyok és nem vagyok hajlandó ezt a sokféle tudatot és korlátot kialakítani benne.
Megjártunk hát egy nevelési tanácsadót, ahol az ovi véleménye ellenére lányunkat abszolút érettnek találták arra, hogy iskolába menjen.
Időközben én is átértékeltem jó pár dolgot. Rájöttem, hogy túlzottan is lázadtam megértés helyett. És ezzel a hozzáállással így nem várhatok sokat. Végképp nem várhatom azt, hogy mások megértsenek engem. Ők is hisznek valamiben, én is. Ennyi.
Közelíteni ellenben igenis lehet. Egyszerűen meg kell látni, hogy nem mások és nem különbek nálam, mint ahogy én sem vagyok különb náluk.
A kép letisztult és elkezdem megtanítani a lányomat arra, hogy ők miért mondanak ilyet, miért várnak el olykor furcsának tűnő, értelmetlen dolgokat, miért nem lehet azt mondani nekik, hogy “oké”, stb. Itt élünk. Ebben mozgunk, itt kell boldogulnunk. Így ítéletek helyett elkezdtük tanulni ezt az egész fura rendszert és ennek a fura rendszernek a szabályait.
Ment is. De most úgy tűnik, újra megrekedtünk. Szembesülni kellett azzal a ténnyel, hogy a félelem ebben a világban nem igazán elfogadott.
Mert a lányom fél a rovaroktól (ahogyan én is). És ez probléma. Óvónéni szerint ezt ki kell javítani, úgyhogy pszichológust javasolt.
Kissé értetlenül álltam a dolog és a hatalmas, felnőtt óvónéni előtt, mert bizony én is félek a rovaroktól. Sőt, a kígyóktól is. És tudok kismalac hangon visítani, ha a hajamba téved egy darázs.
És ma az oviban a kislányom visított. Óvónéni pedig azt mondta, hogy a félelem nem jó.
És valljuk be, ki ne értene egyet vele. Szerintem sem jó. Nem jó érzés, vagy legalábbis fura. Milyen jó lenne semmitől sem félni…
A nagy kérdés az, vajon mi emberek, mindannyian, félelem nélkül tudunk-e élni.? Nincs semmi, ami egy kicsit is megijesztene minket?
Mindig, minden esetben képesek vagyunk félelem nélkül reagálni.? Nincs itt senki, akinek legalább egy csöpp kis halálfélelme lenne?
Én annyira azt érzem, hogy ez hazugság. És azt meg kifejezetten tudom, mert saját tapasztalás, hogy amire képesek vagyunk első körben, az csupán annyi, hogy félelmeink egy részét elkendőzzük. Betuszakoljuk jó mélyre. De attól az a félelem még ott van.
És igen. Hosszú távon, sok munkával rájöhetünk akár az eredetére, történetére, a fő okára és tisztogathatjuk és lehet jobb. Lehet ezekből kevesebb. (Mindez főként akkor hasznos, ha képtelenek vagyunk elfogadni a félelem létezését, vagy olyan nagy mértékben van jelen életünkben, ami konkrétan zavarja vágyaink megvalósítását.) Igen, lehet egy pont, amikor úgy érezzük, szeretnénk tenni ellene és igen, javíthatunk is tán a helyzeten. De sokan itt bizony most tudnak félni. És ez a tény.
És én is pont ma sikítottam el magam a munkahelyem udvarán és kaptam egy rosszalló pillantást cserébe egy igazán korrekt, komoly kolléganőmtől. A megjegyzése ennyi volt: ezt nem illik!
És most, hogy értem, és értem, és azt hittem elfogom… mégis úgy érzem, hogy nem tudom elfogadni! Nem tudom elfogadni azt a tényt, hogy én, vagy a lányom, ha teljesen őszintén és spontán reagálunk, az hiba!
Mert mi történik? Megijedek- kimutatom! És abban a pillanatban nem érdekel az illem, meg a szabályok. Abban a pillanatban egy dolog van, megijedtem.
Mert igen, gyenge vagyok. És ezt fel merem vállalni! Mert a gyengeséget nem tudom bűnnek, vagy hibának látni.
Sőt, kifejezetten szerethetőnek. Mert ez őszinte és tiszta. Jó, tán még olykor kicsit vicces is:)
És továbblépvén a fenti eseten, ki kell jelentenem, még mindig nem értem a felnőttek világát. És nem tudom hogyan csinálják. Nem értem hogyan képesek ennyire komolyak lenni. Hiába olvastam róla, hiába értem mindennek a mozgatórugóját és történetét… Mégsem tudom feldolgozni.
Megint azt érzem, hogy jöttem én (és a lányom, és amúgy tán minden gyerek) egy csodás kis bolygóról, ahol minden rendjén volt úgy, ahogy volt. És itt állok, egy tök bonyolult világban, ahol már nincs erőm lázadni (sőt, kifejezetten értelmetlennek tartom), ahol már kezdtem az ismerkedés irányába menni, ahol már kezdtem megérteni a dolgokat. És akkor jön egy bumm… és nagy bölcs helyett egyszerűen különbnek tartom magamat. Pedig mélyen tán tudom, hogy ez nem igaz. És a felszínen még el is ítélem magam, amiért így gondolkodom.
De ránézek erre az ártatlan gyerekre itt mellettem… a tisztaságára, a szabadságára, az őszinteségére, a benne lévő szeretetre és azt kell mondjam, igen, ebben van valami felsőbbrendű! Mert tisztább és szebb mindennél. Mert ebben ott van az a szeretet, az a megélés, amit oly sokan nem mernek már kimutatni. És ennél a pontnál helyből átcsap a felsőbbrendűségi érzés szánalommá, aztán megértéssé és végül tömény szeretetté a sok fura, furán viselkedő, fura elvárásokat támasztó, fura álarcokat hordó emberek irányába. Mert mindig rájövök, hogy mindez csak a felszínük és belül pont olyanok mint a lányom, vagy én, vagy bárki más.
Vajon ezt ők is tudják?
Vajon egyszer én is ilyen komoly felnőtt leszek?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: