Szeretve lenni… az emberiség talán legfőbb vágya, és igénye.
Jeff Foster könyvében olvastam egy érdekes kis írást erről: Megkérdeztek egy üzletembert, hogy miért hajszolja a sikert, gazdagságot… elmondta, hogy fél attól, hogy szegény lesz, az utcára kerülhet, nem lesz senkije, és nem fogják szeretni.
A nő, aki csúnyának érezte magát és folyton azért küzdött, hogy szebb legyen mert akkor szeretni fogják…
Valahol minden félelmünk alapja ez: akkor nem fognak szeretni!
És hajszoljuk kívülről és keresgéljük: a szeretetet.
Ha nagyon nem megy, elmenekülünk a piához, cigihez, bármilyen szerhez, ami segít ezt kikapcsolni és ad egy kis megnyugvást, örömöt ebben az illúzióban.
És észre sem vesszük, hogy már most is szeretve vagyunk.
Engem mintha tenyerén hordozna a természet, vagy ősanya, vagy ki tudja mi.
Lerobbantam, úgy igazán. Már sokadszor. X gyakorisággal a szervezetem lekapcsol a rendszerről. Nem, nem megbetegszem, csak egyik pillanatról a másikra magas lázam lesz, ágyba kényszerülök és pihennem kell! Még jó, hogy kell, hisz magam is tudom, hogy itt az ideje. És hálás vagyok a láznak, mely megingathatatlanul engedélyt és okot ad erre. Napokig a szemem is képtelen voltam kinyitni és több mint 48 órát sikerült aludnom szinte egyhuzamban.
Aztán pár nap után hirtelen minden eltűnt. Program vége. Újratöltve, vagy inkább egy kellemesebb verzióra frissítve lépek tovább.
Most kifejezetten az utóbbit érzem. Lelassultam. Egyszerűen csodálattal néztem ma a körülöttem zizegő, pörgős, telefonon trécselő, kattogó embereket.
Ezt a nyüzsgő masszát, amiben ott vagyok valahol én is.
És igen, valamilyen szinten én is pörögtem, hisz rengeteg mindent megcsináltam ma. Még azt is, amire úgy gondoltam, majd nem is akarom, mert már fáradt leszek hozzá, vagy nem lesz kedvem. De nem így lett. Volt kedvem és valahogy elvégeztem több mindent is, mint kéne. Csak most stresszmentesen, koncentráltabban, békében.
Még arra is képes vagyok mostanság, hogy nem ölöm ki a növényeimet tavasz óta (kopkop:) ). Rekord, mert nem bírom a rendszeresen elvégzendő feladatokat. Így ha nem volt kedvem locsolni hetekig, hát nem maradt virágom. Most van. Magam sem értem, hogy sikerül ez, de vannak és szépek.
És irtó büszkén öleltem meg magam, mert ilyen ügyes nagylány is vagyok,
akinek ráad maga a természet adja meg a pihenőidőt, aki azért tudja, hogy mi segíti ki a küldött lázból, mert egyszerűen az okos kis szervezete kiköveteli magának a gyógyírt (eszméletlenül vágytam a gyümölcsöket, gyümölcslevest és teákat – no meg persze az alvást) anélkül, hogy nekem vagy egy orvosnak kelljen azt kitalálni.
Mi ez, ha nem szeretet. És micsoda megnyugvással és békével tölti el az embert, mikor olykor ezt meglátja és el tudja engedni a kinti kotorászást.
És még mindig ujjongva ölelgetem magam. Mert titkon tudom, van itt valaki, aki sosem hagy el, aki sosem hagy cserben, aki mindig velem él, aki mindig képes megdicsérni. És ez elsősorban csakis én vagyok. Meg úgy tán minden.:)
(ps. és tudom, hogy szidalmazni, korbácsolni, bántani is ugyanez képes – de az a helyzet, hogy azt a morgósat is kezdem szeretni:) )
Az emberek? Akik olykor furán néznek, vagy nem értenek, vagy kirekesztenek, vagy épp szeretnek… A reakcióik valójában sosem képesek befolyásolni azt, hogy szeretve vagyunk, vagy sem. Max csak mi vagyok képesek elfelejteni. Ó, és milyen könnyen.
Nem érdemes hát hibáztatni másokat, hisz a saját szeretethiányunk a saját feledékenységünk.
És bárki más, akit éppen bántani készülünk lehet, hogy pont egy ugyanilyen feledékeny pillanatában van. Úgyhogy:
Peace and Love
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: