Emberek, tesók, ismerősök. Kavargunk, szenvedünk, elfojtunk. Néha sok. Sok nézni a szenvedőt, elfojtót, kínlódót. Azokat, akik akkora önbecsapásban élnek, hogy már azt sem tudják, mi a bajuk. Mert vakságuk örökletes, adott, erős. Annyi korlát, hiedelem, fájdalom van már az emberekben, hogy olykor elsiklanak a lényeg mellet. Amellett, amit kis szívűk szól, ami belülről sír, kiált és követel:
Szeretne szabad lenni, látni, érezni. Igazán megízlelni az életet. Igazán. Önmaga. De nem merjük. Félünk. Még attól is félünk, hogy önmagunk legyünk. Hisz akkor mit szólnak, mit gondolnak mások… majd elhagynak, majd nem szeretnek, pedig mennyire is fontos dolgok ezek. Mindennél fontosabb. Mintha mások szeretete nélkül meghalnánk. Mintha állandóan kellene egy kéz, ami felemel, átölel. És igen, nekem is kell. Mérhetetlenül jó tud lenni. Jó tudni lenni, mikor nem találom önmagam, mikor magányt érzek béke helyett, mikor szenvedek. Jó, hogy olyankor ott van valaki, aki segít. De miért nem én vagyok ott? Hisz ott vagyok vhol pedig a szenvedésemben. Ott csücsülök benne csendben. Sőt, talán maga a szenvedés vagyok. Ki tudja pontosan….
Egy biztos, túl keveset látunk, túl kevés dologra emlékszünk és félünk, rettegünk felvállalni önmagunkat és vágyainkat. Hisszük, hogy jó. Hogy jól csináljuk az életünket. Úgy ahogy kell, ahogy mások. Ahogy tanultuk. Megyünk az elvárt utakon és teljesítjük az elvárt feladatokat és még boldogok is vagyunk, ha sikerül. Hiszen így életbe tudunk maradni. Így elimernek, így lesz megélhetésünk… Mi lenne, ha nem így tennénk. Miből élnénk, ki szeretne.
Mi lenne, ha megnyílnánk. Ha belevetnénk magunkat egy pillanatba? Hatalmas bűnnek élnénk meg. Mert elkanyarodnánk attól, ami szerint élünk. Elkanyarodnánk önmagunk felé. Kínos érzés. Önző érzés. Bűnösnek vallana mindenki, aki rájönne és mi is bűnösnek vallanánk magunkat. Hiszen ebben a pillanatban nem lennénk lojálisak, nem figyelnénk másokra. Csak és kizárólag egy mellett döntenénk: önmagunk mellett.
Mégis, mégis van ebben valami, ami miatt mindez megéri. Ami mindennél többet ér: Az a pillanatnyi boldogság, az az igazi öröm, amit az önmagunkkal való találkozáskor érzünk. Ilyenkor vagyunk képesek arra, hogy szeressünk igazán. Magunkat és bárki mást. Ilyenkor vagyunk képesek meglátni az emberek valódi szépségét.
Csodás érzés. Mégis óckodunk tőle, mert olyan ijesztő tud lenni. Ijesztő, hogy ebben a pillanatban is ott van. Ott van a szeretet (személytelenül). Mélyebb, szebb, mint valaha gondoltuk volna.
És én is óckodom olykor, olykor meg elítéltem azt, aki pont ugyanúgy óckodik..
Igazán vicces kis lények vaguynk, mi emberek. Tán kicsivel könnyebb lenne virágnak lenni. Az mindig nyílik, amikor nyílnia kell…:)
De emberek vagyunk. Ilyenek. Olykor igazán nehéz esetek. De mind szerethetőek, mindig!:)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: