Multi-lét. Mókuskerékből kiszakadván festés. Festés, mert épp az tart életben. Mert mi végre a lét, ha csak napról napra élsz. Nem is a pénz miatt, hanem mert minden a semmibe vész. Felkelsz, dolgozol, hazamész, olykor sírsz, nevetsz és kész. Jön egy újabb nap, ilyen vagy olyan, teszed a dolgod és kész. Tényleg ennyi az egész?
Pirulok. Élj meg minden pillanatot. És kész? Miért kattog bennem az a békés kis bolygó folyton? Ahol nincs semmi sem. Se papírok, se emberek, csak az a kis virág, meg a róka. Valami nagyon egyszerű, tiszta lét.
S pont ily naivan bolyongok én itt, ebben a forgatagban. Értetlenül, bután. Tán ezt hoztam onnan, a bolygómról. Nem tudom.
Nem tudom miért olyan nehéz itt megszokni mindent. Nem tudom mit várok és mit akarok. És végképp nem tudom, hogy mit keresek itt.
Az emberek furák sokszor. Feszültek, idegesek, gondterheltek. A hely, ahol dolgozom még furább. Van egy kedves, szívvel teli főnököm, olykor megis úgy beszél, mintha épp felhúzták volna a függönyt és valami nagy, komoly dolgot kéne előadnia a tisztelt publikumnak. Erre pedig a közönség reagál. Hasonlóképp. Mintha illene, mintha így kéne. Remegő lábakkal, lámpalázzal. Mondom, hogy fura. Miért nem lehet egymással beszélni csak őszintén, tiszta szóval? Miért nem lehet megmondani mi tetszik, mi fáj, mi nehéz?
Nem értem.
Pedig milyen szép lehetne.
És ebben ott vagyok én. A többiek szemében egy fura, különc, hippi lény. Ők szeretnek, én is őket… Mi hát a baj? A remegő lábaik, a zizegő légkör, az értetlenségem. Mert bár értem én a mechanikát, meg a mozgatórugókat, nekem mégis ott a képem… Arról a tiszta, ártatlan bolygóról, ahol nincs semmi és mégis minden ott van. Ott egy szempárban, egy virágban, s az utolsó szívdobbanásban.
Hát miért vagyok itt? Tán hogy mindezt megmutassam. Naivan, ártatlanul, úgy ahogy van.
Meg hogy ezt még befejezzem ma hajnalban:)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: