Nehéz dolog írni, amikor pár nap alatt annyi minden történik az emberrel, hogy összefoglalni is sok.
Összezártak a kollégáimmal majd két napra. Csapatépítés. Igen, így nevezik ezt. Bár a történtek fényében a kapcsolatépítés helyénvalóbb kifejezés lenne erre.
Nem, nem igen akartam menni. Sokan merevek, feszkósak, nem tudnak felengedni, talán bulizni sem tudnak… avagy sok-sok előítélet kattogott a fejemben.
Azt hiszem, nem volt igazán cuki dolog tőlem, de kicsit mintha különbnek éreztem volna magam náluk. Hát na, erre van az egónk. Nincs ezzel baj. Emberi:)
Mikor megérkeztünk, pólóba és farmerba bújt emberkék fogadtak. Ezek az én kollégáim… Máris lazábbak és az egyértelmű, hogy nem csak az öltözetük miatt.
Örültem nekik!
Egy kis karitatív munkával indítottuk a napot, de őszintén szólva nem jelentett túl nagy áldozatot, hiszen még itt is festhettem! Munakaidőben azzal foglalkozni, ami a hobbid? Igen, már tudom milyen érzés is ez:) (Jóóóóó).
Napsütés, csiripelő madarak, ecset, festék… béke
Aztán estefelé jöhetett a kincset erő zuhanyzás és vacsora. Nem kértem levest, mert gondoltam, abból lesz majd elég a vacsi utáni hivatalos ünnepségen. Hiszen kell, hogy legyen feketeleves vmikor, vhol.
Szépen meg is állapítottam, hogy még mindig kellően negatívan és félve állok hozzá ehhez a kötelező csapatépítés cécóhoz.
De amúgy igen, az ünnepség valóban olyanra sikerült, mint amire kb. számítottam. Rengeteg ilyen, olyan díj lett kiosztva igazán sok kollégának. A vezetőség tagjai mosolyogtak, tapsoltak és sok díjazott örült, valóban örült! Nem igen értettem miért és azt sem fogtam fel, hogy a vezetőség kissé teátrális viselkedése hogyan is győzhet meg bárkit arról, hogy akkor Ő most egy igazán értékes ember lett. Értékes ember, akit a cég elismer! Elismer a cég, tehát értékes vagy!
Pici szívem ezerrel dobogott és azt kiabálta, hogy hiszen már mind azok vagytok basszus! Mind! Hahóó. Miért nem hallja meg senki? Fájt, fájt ez az egész.
‘Tessék, már megint belekeveredtem egy újabb fura multi-kakiba. Ej, pedig olyan jól indult. Erre most itt ülök és belül már megint tombolok. A fene vigye, legalább el tudnám fogadni, hogy itt ez van és kész. Hisz ez van. Nem vagyok én Isten, hogy a kedvemre formáljam az egész világot! És miért gondolom, hogy amit látok, annak másként kéne lennie? Mintha én, a kis okos, jobban tudnám a teremtőnél, hogy mi helyénvaló, mi nem. Vicc. Honnan tudhatnám.’
Egy fontos dolgot viszont észrevettem nagy duzzogásom közepette: Értékesek vagytok mind! Ez sikított bennem. Ezt éreztem minden porcikámban. Pedig reggel, amikor indultam, még ott tartottam, hogy jövök a sok karót nyelt ember közé, erre tessék, most mindet szeretem!
Ennek okán pedig beindult bennem az oknyomozó és megváltó ember egyszerre. Tudni akartam, miért örülnek a díjaknak, miért számít ez olyan sokat és titkon abban bíztam, hogy ha elmondják, akkor majd rájönnek, hogy nem ez a lényeg.
De szerencsére nem pont így lett. Tényleg beültem a társaság közepére, tényleg elkezdtem kérdezősködni, de végül én tanultam sokat.
Jobban megértettem őket, tisztább lett a kép. Láttam, miért ilyen a felszín és rájöttem, hogy ők maguk is látják. Látják, csak pont úgy nem tudnak ezzel mit kezdeni, mint én a saját nyavajáimmal. Sorsok, gondolatok, érzések hada áramlott felém. Őszinteség, megnyílás, kitárulkozás… Ott ültek és nyíltak, mint a virágok a réten. Csodás látvány volt.
Páran jöttek táncolni. Ugráltak, tomboltak, nevettek. Hirtelen rengeteg gyerek vett körül. Az én szívem meg csak verdesett. Igeeeeen! De szép. Szív sikít, örül. Milyen egyformák is vagyunk lent a mélyen. Szabad, játékos, vidám, önfeledt gyerekek. Felelőtlenül, korlátok nélkül… Összefolyt a kép, egység volt. Szeretet. Élet. Lüktető élet!
Legalábbis ezt láttam.
Hogy aztán miért lett úrrá rajtam a szomorúság, miért ültem ki a vízpartra, mit vártam, nem tudom pontosan.
Néztem a csodálatos, sötéten szikrázó eget, lábaim alatt hullámok verdestek, és kecsesen ingott a nádas mellettem. Festői kép volt.
Ott ültem ebben az idillben, az Univerzum piciny, verdeső szívű apró kis részecskéjeként és valami nagyon fájt. Irtózatosan!
És nem értettem mi a baj. Talán csak megijedtem, hogy amit ma láttam, tapasztaltam, és éreztem a feledésbe vész. Féltem, hogy másnap majd újra csak felnőtteket fogok látni, cipelvén terheiket és kínjainkat. Talán csak fájt, hogy rájöttem elkülönülök/elkülönülünk, miközben mind csak csodálatos összefüggő alkotóelemei vagyunk a nagy egésznek. Kicsi, táncoló, vidám, szabad lelkecskék.
Fájt, hogy másnap már mindezt nem érezni fogom, csak érteni és ami marad, az csak egy emlékkép.
Fájt és féltem!
Aztan másnap leültem barátnőmmel két kollégánk mellé reggelizni. Emlékeztem: Szerettem őket, szeretem őket. Lehet, felveszik újra a sok hacukát magukra és összezárják majd a szirmaikat, de bármit is csinálnak, én akkor is tudni fogom, hogy ők csak azok a pici, vidám, szabad lelkecskék, akik ott táncoltak valahol a szikrázó, sötét égen.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: