Szarul vagyok. Igazán szarul.
Ma lemondtam az angolt, mert túl drága az most és értelmét sem látom igazán. Aztán thétáztam egy barátnőmnek, mert megkért rá. Ezer éve nem csináltam ilyet. Nem ittam elég vízet sem, pedig thétához az hasznos. Így megfájdult a fejem, és fájt a szívem. Nehéz mások lelkében kotorászni, főként akkor, ha szomorúságot látsz. Tán túlzottan is empata vagyok. Nem tudom.
Pedig a reggelem úgy indult, hogy írt egy barátom és megköszönte a festményt, amit adtam neki. Boldog volt és tán hálás is. Azt mondta, hogy sokat jelent neki ez a kép, mert lát benne valamit… ha legközelebb találkozunk, majd elmondja személyesen. Kíváncsi lettem és szívből örültem neki, hogy örül.
Valamit teremtettem a kezem munkájával, ami másnak jelent valamint. Kellemes érzés!
De aztán nap végére mégis magamba roskadva ültem ki kis teraszomra. Megint fájt valami. Szomorúság töltött el. Megsimogattam a kutyámat és hirtelen feltört belőlem egy dal. Szomorú, dallamos, kissé népies dal halandzsa nyelven. Valamiért úgy gondoltam, hogy szláv, bár nem is ismerem a nyelvüket.
Aztán hirtelen jött egy fura érzés: Már minden művészeti ágban kipróbáltam magam. Egyikben sem vagyok jó, nem elég jó. Nekem nem elég jó. Tán a maximalizmusom okán. Nem tudom.
De itt ez az ének. Mint egy emlék. Valahol ezt énekeltem… A múltban már volt közöm művészethez. Talán csak ez piszkál? Talán most nincs is mindezzel dolgom. Talán csak egy emlék. Talán a jelen úgy jó, ahogy van. Nincs komolyabb feladatom, nem kell alkotnom, nagyot tennem… Talán a múltban élek ahelyett, hogy igazán elfogadnám a jelent?
Vagy:
Talán csak annyiról van szó, hogy a tiszta művészet nem akarással működik.
Talán csak elég elfogadnom, hogy szeretem és kötődöm hozzá. És ahelyett, hogy azon duzzogok, hogy az éjszakai égen nem néz ki úgy a felhő, ahogy én akartam megfesteni, örülhetnék annak, hogy megfestettem a színtiszta kék eget. Nem, az nem volt nagy dolog, felhő nélkül tán nem is olyan mutatós, de élveztem, ahogy a színek keveredtek, élveztem, ahogy ez a szűz, fehér vászon megtelt valamivel: Az én tökéletesen kék egemmel.
Tán csak ennyi az egész. Pont, mint ez az írás. Jó írni. Jó közben megértésre lelni, jó írni úgy, hogy olyan lesz, amilyen. Lehet, senki nem érti, senkinek nem tetszik, de nekem jó. Már megérte!
Persze azért a felhőket megpróbálom még egyszer, persze azért örülök, hogy valakinek tetszett egy festményem… Nem is magam miatt, bár lehet azért is, de főképp azért, mert úgy érzem, adni jó.
Jó érzés, hogy ma valaki felnéz este a falára, ránéz pingált képemre és örül.
Én meg csak hálát rebegek azért, mert ennek részese lehettem.
Az angol óra miatt is korai volt búslakodnom. Ma eljött egy barátunk és órákon át csak angolul beszéltünk. Volt olyan hasznos, mint bármelyik óra.
Tessék, ma én is kaptam! Köszönöm!
Tessék, már nem is vagyok szarul. Ma nem festettem. Ma csak adtam és kaptam és írtam!
És mindez jó! Most jó…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: