Kényszerzubbonyba zárt álmok

Nem egy jó gyerek a nagyfiam. Ma igazán felbőszített. Füllentett jó párat és kiderült az igazság. Mert az úszás most is kötelező, nem szünetel. Mert a napközi mégsem marad el, mert a felmérő is pontban 8-kor kezdődik, …

Haragudtam! Igazán! Átvágott engem, akivel minden este hosszan, nyíltan beszélget. Engem, aki tiszta magyarázattal és őszinteséggel, annyi mindenre rávehető.

Miért? Miért nem mondta el, mi a baj az úszással, a napközivel, a felmérővel… 

Duzzogtam. Rossz kedvű lettem. Szomorú. Fene, miért is ilyen nehéz anyának lenni?

Nagyfiam megérkezett, számonkértem. Kitért, védekezett: Ez így volt, az meg úgy. Pista mondta, mások is…

Elmondtam amit gondolok, látok, érzek.

Ő pedig valahol értett. Tudta, hogy most baj van. Segített mindenben és érezhetően próbált felvidítani. Valami bájt láttam ebben. Egy rosszcsont gyermek és egy bölcs, jóindulatú felnőtt egyvelegét.

Az idő telt, már nem forrongott a belsőm. Beszélgettünk. Aztán feleszméltem:

De hát ez a gyerek pont olyan, mint én voltam!

Én is füllentettem, csak mert nem azt és nem úgy akartam. Nem azt és nem úgy, ahogy megkövetelték. A kötelező úszás órák emlékétől ma is görcsbe rándul a gyomrom és hány délutánom telt azzal, hogy kínzó hasfájást színleljek, csak hogy hazaengedjenek az ovis alvásról. Mert én nem akartam aludni. Én otthon akartam lenni a megszokott illatok és bútorok között. Otthon akartam lenni a szüleimmel, a játékaimmal, a saját kis világomba zárva, ami annyira békés és nyugis. Annyira meleg. 

És itt van Ő, a nagyfiam, és már értem, miért nem tudja igazán megindokolni mindazt, amit tett. Mert mi van, ha közli, hogy utálja a napközit, vagy akár az egész sulit. Mi van, ha közli, hogy valójában nem akar iskolába járni? 

Talán azt mondanám, hogy rendben fiam, megértem, ülj csak itthon és csinálj, amit szeretnél.?

Nem, erre nem vagyok képes. És ezt fiam is jól tudja. Így, ha nagyon nem megy, ha nagyon nem bírja, hát tesz azért, hogy legyen egy kis lélegzetvételnyi saját ideje. Az a kincset érő szabadság illat… Igen, emlékszem, jó nagyon. 

Persze az, hogy megértem Őt, még mindig nem jelenti azt, hogy helyeslem is és bólogatok. Nem megy. Dolog van, feladat van, ez van. Tudom milyen. Értem, érzem. De ez van.

Aztán fiam kijön a zuhany alól és lelkesen közli: írt egy dalt.  Igen, a zuhany alatt. Tök jó, higgyem el és már dalolja is.

Belelkesül. A szemében álom, remény és hit csillog. Gyönyörű! És mesél arról, hogy milyen dalokat fog írni, hogy énekelni fog, vagy dj lesz. De lehet, hogy ír egy könyvet is… és már mondja is a történetet… 

Jézusom, mennyire olyan, mint amilyen én voltam. A hideg kiráz. A kép pedig napról-napra egyre tisztább. 

Ilyen voltam, mint Ő, igen.

Tán valahol mind ilyenek vagyunk. Álmokkal, hittel, és reményekkel teli lények.

Ilyen voltam, mint Ő, de én halkabban lázadtam, jobban tanultam és végül mindent feladtam. Minden álmom az enyészet mosta és végül beálltam a ,hivatalnok, sorba. 

Nekem jóval szigorúbb és racionálisabb szüleim voltak. 

Vajon jobb szülők voltak nálam? Lehet. Bár fene tudja. Hisz most megint csak itt állok hittel, reménnyel, álmokkal. Hiába tereltek a ,helyes, útra. Hiába tanultam számtant és közgazdaságtant. Itt ülök és azon dolgozom, hogy felhőket tökéletesítsek egy vászonra. Talán, ami eredendően bennünk van, terelhető, de ki nem törölhető. 

Talán, ez a fiatalember itt, tényleg művész lesz. Talán sikeres lesz, talán gazdag, talán nem. Talán nem értik majd meg. Vagy igen. 

Egyetlen biztos dolog van csak. Ott a szemében az a sok álom és hit. A szívében a lelkesedés és a mély szeretet. 

És én azt látom, hogy ezt a tűzet, csak éltetni lehet. 

De holnap iskola… de sok gyerek jár oda… mind tele álmokkal… Holnap iskola

Csodálatos lény a nagyfiam! Reggel újra megmondom neki, hogy el ne feledje.