Szeretet elvárásokkal – Álszeretet

Nem szeretsz! Nem tudsz szeretni! Nem tudsz szeretni, csak akkor, ha úgy történnek a dolgok, ahogy elvárod, ahogy te szeretnéd. Nem tudsz szeretni, csak akkor, ha úgy viselkedem, ahogy te jónak látod, ahogy te elvárod tőlem, ahogy te úgy gondolod, hogy helyes, beillik a képbe.

Ezek jutottak ma eszembe, amikor egy kollégám megsértődött azon, hogy az eredetileg lebeszélt távmunka napokat nem tudtam rögvest átrakni. Nem reagáltam azonnal a kérésére, csak pár perc múlva és akkor sem azt mondtam, hogy igen, persze, tuti jó, semmi gond. Hanem csak valami olyasmit reagáltam, hogy ha szükséges, megoldható. Mert mindent meg lehet oldani. Mindent át lehet szervezni, csak olykor kell hozzá egy kis idő.

Erre Ő rögtön megsértődött.

Én meg utólag jöttem rá, hogy milyen szép dolgot is tettem.

Kiálltam magamért!

Mert az igazán őszinte, ha bevallom, hogy úgy, ahogy leszerveztem a következő hetem, kényelmes nekem. És kényelmetlen és plusz idő, átvariálni. Sőt, lehet, hogy nem is olyan egyszerű.

Hát ezért nem mondtam azonnal igent. Mert szeretem magam! Igen! Jobban, mint a kollégámat. Önzőnek hat, mégis inkább felnézek most magamra. 

Mert mit teszünk alapban? Megpróbálunk idomulni, megpróbálunk megfelelelni.

Sokszor úgy, hogy ezzel akár saját magunkat szívatjuk meg. Saját magunknak okozunk bonyodalmat, nehézséget, stresszt csak azért, hogy valaki más azt mondja, jófejek vagyunk. Ezer és egy szituban vagyunk hajlamosak a másikat választani magunk helyett egy csöppnyi szeretetért, egy csöppnyi elismerésért. Pedig amit kaphatunk ezért, az pont nem szeretet, pont nem igaz barátság.

Mert az igaz szeretet nélkülözi a feltételeket, nélkülözi az elvárásokat.

Az csak van. Mégsem vesszük észre, mégsem azonosítjuk be. És mivel nem érezzük, nem látjuk, alkotunk magunknak egy álszeretetet. Egy olyat, aminek baromi nehéz hosszú távon megfelelni. Mert lesznek olyan pillanatok, amikor azt fogjuk érezni, hogy elég és levesszük a maszkot. És amint így teszünk, majd csalódunk, meglepődünk, mert a másik lehet, hogy majd hátat fordít nekünk. Hány kapcsolat bomlik szét emiatt? Hány szerelem, hány barátság?

Pedig csak észre kéne vennünk, hogy nem ez számít. Pedig lehet, hogy csak kicsivel jobban kéne értékelnünk és szeretnünk azt, aki mindig mellettünk van: saját magunkat.

És még az is lehet, hogy ha így teszünk, jobban felszínre jön az a valami. Az a mély szeretet, ami sosem hagy el bennünket. És még az is lehet, hogy sok olyan ember vesz majd körül minket, aki bizony csak szeret. Szimplán, elvárások nélkül.

Én ezt érzem most, hogy szerencsés vagyok. Megölelem magam, megölelek másokat, megölelnek mások… Szép! És szorítok mindenkinek, aki még küzd, aki képes hátat fordítani, megsértődni, megbántódni… Szorítok, hogy rájöjjenek arra, mindez mennyire mókás. Mennyire nem számít. Mennyire nem ez számít.

Hogy meglássák, mindennek alján nincs más, csak a színtiszta, el nem múló szeretet.

Szeretsz Te is! Tudom, hogy szeretsz!:)

Ahogy Byron Katie mondta egyszer:

Mindenki szeret! Csak van, aki még nem tud róla. <3