Csak egy smiley. Avagy: mitől jó egy főnök?

Az én főnököm kedves ember! Annyira, hogy olykor képes mosolygó jelet csempészni egy e-mailbe.

És én ezt az apróságot igazán értékelem. Értékelem, mert nem sok főnök meri használni. Talán azért, mert túl közvetlennek találják. Talán nem ezt tanulták. Inkább valami olyasmit, hogy miként kell elismerni az alkalmazottakat, hányszor és milyen módon illik megköszönni a munkájukat. Hogy pozitív értékeléssel, pár százalékos bónuszokkal, apró díjakkal, mennyire motiválhatóak… Csupa olyat, ami engem hidegen hagy. 

És az én főnököm azt hiszem, kezdi érteni, hogy ez nálam nem válik be. Mert hogy még okos is:) és figyel, érdeklődik, nyit. Látom, amikor felkapja az álcáját, látom, amikor befeszül, látom, ahogy a munkája kitölti élete nagy részét… És látom, amikor felcsillan belőle valami igazi, tiszta, őszinte, vidám való. A lénye. 

És amikor ír nekem, egyre többször ez a szép valaki ír. Kér, feladatot ad, megköszön. És valahol úgy érzem igen, ez nem az a tanult, kötelező köszönés. Ez egyszerűbb annál. Ez az ‘örülünk hogy megcsináltuk,. 

Pár napja írt. Küldött egy apró feladatot még, mikor nyakamon volt egy nagy projekt. Én pedig örültem. Olyan volt, mint egy jó és hasznos oldalba rúgás. Annyit mondtam magamnak csendben: ,Gyerünk, csináld! Bedobtak  a vízbe, de jajj, utálom a vizet és nem, nem tudok úszni… de most úszom és kész,!

Löketet kaptam. Igenis megcsinálom, mert nem szeretném, hogy csalódjon (no nem magam miatt, inkább attól tartok, neki fájna). És megcsinálom azért is, mert szívesen segítek, mert nála azt érzem, hogy talán értelme is van. Ha más nem, akkor az, hogy ő örül neki.:) Nem, még mindig nem holmi fennkölt lojalitás vezérel. Talán csak egy ,szívesen segítek,. Talán csak ennyi ez.

És úgy kopogott a billentyűzet, úgy pörgött a munka, hogy magam sem hittem. Csináltam estig és folytattam másnap. És jeleztem, ha vmivel kész voltam, akinek kellett, és segítettem más kollégákon is. Örömmel. (Igen, a kollégáim is aranyosak valójában, nem csak a főnököm 🙂 )

Jó volt nekik is segíteni, valamit letenni az asztalra eléjük. Látni, hogy örülnek, vagy épp megkönnyebbülnek, látni, ahogy a kukacosabbak úgyis a hibákat keresik csak és ha nem találnak, elcsendesülnek… Ők nem tudják, de míg dolgoztam, rájuk is gondoltam. Legyen nekik ez így jó, legyenek elégedettek. 

Örültem nekik. Mindnek. Azt hiszem, igazán szeretem már az összes emberkét itt:)

Mindben ott van! Kiben jobban elrejtve, kiben közelebb a felszinhez, ugyanaz a szépség. 

Ma meg már azt mondhatom, majdnem kész. Már látom a végét, jön a megnyugvás és látom közeledni az újabb feladatokat is. 

És nem tudom, hogy valójában tényleg annyira gyors és jó voltam-e, hogy másoknak, hogy ment volna, de azt igen, hogy büszke vagyok magamra. Elégedetten dölök hátra este és békével veszem kezembe Mooji könyvét, aki épp azt írja, mindez nem számít, még ez se. Ez is csak egy apró, múló, boldog pillanat kintről. És nem vitatkozom vele, hisz értem, de azért most igenis örülök ennek a pillanatnak. Igenis örülök a főnökömnen és a kollégáimnak! Igenis nekik, értük, érdemes dolgozni.  

És szorítok, hogy ami ott, bennük van, mindig kitapintható, mindig észrevehető legyen.

Vicces, hogy most mindez egy egyszerű mosolygó jel miatt alakult úgy, ahogy.

Egy mosolygó jel. Nekem ennyi kellett. Ennyi kellett ahhoz, hogy hiszti, nyafi és sírás nélkül csak tegyem a dolgom a tőlem telhető legjobb módon. 

Egy őszinte mosolygó jel… Miért nem ezt tanítják a vezető suliban? Mennyi lelkes munkásember lehetne a világban, ha tisztelet, egymás segítése, őszinteség és nyitottság lenne. Ettől lehet egy csapat, csapat. Egy közösség, valódi közösség. 

És mindezek az értékek mindannyiunkban ott vannak. Nem kell más hozzá, csak szív és szeretet! Nem kell hozza más, csak mi magunk, manír nélkül. 

Meg:

Egy mosolygó jel:)