Van az úgy, hogy nem vagy képes szeretni. Mert befeszülsz, s minden porcikád remeg.
Van az úgy, hogy szíved szerint ölelnél, mégsem tudsz, s összekulcsolod két kezed.
Van az úgy, hogy hasmenéssel rohansz haza, mert jött a pánik, utolért.
S bánod, hogy nem tudtál semmit adni, mert begyűrt ez a pokoli lét:
Hol vészjósló a szeretet, mert bomlaszt Eget és Földet. Mert megrenget szíveket, s felszínre hozhat mindent, mitől rettegsz.
Tudod. Így hát adni, s kérni félsz.
S bár adhatsz gyermeknek, kedvesnek, testvérnek, de nem, nem szerezhetsz idegent. S ha a világot kebledre ölelnéd… na, azt végképp nem lehet.
Mert félreértik, meggyalázzák, azt mi örök, s természeted. Mert támadás, ha közelítesz, de ha hátrálsz, nem értenek.
Mily botorság. Gyáva forma és gondolat. Inkább adjak s fájjon fájón, s legyen keresztem egy fa alatt, mint bújjak, féljek, hazudjak s álszent hacukába járjak.
Mily botorság félni adni, csak mert azt hiszed, elfutnak s rád fújnak majd nagyokat. Mily botorság bármit is tenni, csak azért hogy kaphass.
Nincs itt dolog, csak csendben lenni, megölelni magadat, s megsúgni a nagyvilágnak: Még mindig szeretek ma is, meg tán holnap. De most megbújtam egy fa alatt:
Lombjáról pár esőcsepp, levelein furakodván rám talált. Benne volt minden mi szép. Majd elfolyt, felszáradt. Maga volt születés és elmúlás.
S én még mindig itt vagyok, csendben, békében…
egy madár repül csak az égen s viszi hírét, itt van valaki, ki még mindig hisz a mesékben.
S szeret szívből mindent, mibe tükörképe csillan. Káprázatában, ma egy kicsit meghalt.
De jöhet még nap, s tisztulhat az ég. S egyszer majd rájön arra, hogy nem csak a mese, de a pokoli lét is szép.
Akkor lesz tán nagy csend, szíve szilánkokká roppan, hogy félelem nélkül beborítson mindent s mindenkit azzal, mi benne van.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: