Fogadd, ami jön…
Egerbe készülünk. Találkozom sok régi, zenész baráttal, akiket igazán szerettem. Persze még van előtte feladat. Pakolás: ruhák, dobcucc. Menő. Mindig büszke voltam erre. Most az egész kicsit más. Csak megyek.
Most olyan fura minden. Az a különlegesnek hitt, sokak által szeretett, olykor irigyelt lány… Nem tűnik igaznak. Pedig kellemes volt. Kellemes volt az egész. És bár kapaszkodnék vissza bele, azt érzem mégsem. Nem akarok ez lenni, se az. Nem tudok már hinni benne igazán. Egy szépen felépített kép, egy imidzs csupán. És bár cuki, meg szerethető s a nagyvilágnak tetsző, akkor sem való.
Akkor mi az? Mi az igaz? Kik vagyunk valójában? Bár meg tudnám fogalmazni. Bár tudnám, mit mondok majd és miként cselekszem. De nem tudom. Csak azt tudom, hogy megölelem a lányomat és minden rendjén van.
Csak ennyit érzek: most minden a legnagyobb rendbe van. Béke van. Üres, csendes, dologtalan, könnyed érzés. Nincs itt semmi. Mégis telt. Telve van mindennel.
Sokat üldögélek csak csendben. Mégis le tudok zuhanyozni, kérdésekre válaszolni, ölelni, tenni. Tenni és fogadni ami jön.
Ennyi. Béke és csend.
Az élet meg közben zajlik tovább. Minden megy a maga útján. Légy repül, mosógép zúg, lányom játszik, párom boltba készül, a kutyám lábamhoz bújik, simogatást kér és kap, macskusz alszik, lágy zene szól, minden áramlik, minden oly tökéletes békének hat.
Lehet, hogy csak ennyi ez? Ilyen egyszerű és szép az élet? Áramlas. Örök, békés, körforgás…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: