Pityogó nyaralás

Nyaralás. Azt hittem együtt, családként, de párom azt mondta szabadság van, avagy mindenki azt csinálhat, amihez kedve van. Hát na, a lányom meg én kötődősek vagyunk úgy tűnik. Mi ezt az időt, a búcsú előtti napokat, inkább együtt töltöttük volna. Együtt mindenkivel. Így viszont az egész egy széthúzásból összehúzzuk harccá vált. Nem volt sok értelme, mert bár így több időt sikerült együtt tölteni, és apa nem csak a szobában szuszogott egész nap, de cserébe a hangulat nem lett igazán jó. 

Lányom először azért sírt, mert apa szerint nem kell együtt lennünk a nyaralás alatt, másodszor meg azért, mert a tesók elutaznak. Tesók. Sosem hívta féltesónak a két nagyfiam. Mert bizony ők igazi tesók. Slussz. És elmennek!

Nem akartam tudomásul venni, halogattam az ebben rejlő félelem és hiány érzést, csak hogy ne fájjon, de a búcsú közel és egyik este kisebbik nagyfiam is elpityeregte magát, és valamikor tán a nagy is (csak ő már titokban).

Az biztos, hogy akarnak menni. Látják a lehetőséget, látják a kalandot benne és buzog bennük a kíváncsiság… És közben se ők, se én, se az itthon maradó kicsi lánykám nem tudja, miként lesz ez valójában. Miként éljük túl az elválást, hogyan bírunk ki sok hónapot egymás nélkül. Hogyan ugrunk át egy ölelésre a világ másik végére.? 

Ezer indokot tudok felsorolni arra vonatkozóan, hogy miért jó nekik, ha elutaznak. Valószínűleg ugyanazon indokokat, amiket már ők is felsoroltak magukban… És csak egyetlen önző indokot tudok felsorolni, egyetlen indokot tudnék mondani nekik, hogy miért ne menjenek, miért maradjanak inkább. Az pedig csak annyi, hogy hiányozni fognak és szívből szeretem őket. De azt mondják, pont az igaz szeretet megengedő. Nem önző, nem birtokló. Enged és fogad. Enged… enged… megis fáj. 

És amúgy is, ezt már ezerszer elmondtam nekik. Ők is nekem. És pont ennek okán vagyunk képesek megis búcsúzni, Mert szeretünk. Nem kicsit, nem közepesen, nem önző módon… Én és a gyerekeim… Mint egy mágikus mag univerzális szeretet burokban.

Menni fog. Ezt is megoldjuk. Nem vagyok hajlandó búcsúzni. Majd utazom, sokat! Meg amúgy is, ki tudja mit hoz a holnap. A költöző madarak is visszaszállnak egyszer.

És lehet, hogy fogunk még sírni, de tudom hogy nevetni és örülni is. És szeretni, szeretni… Örökké!

(most pedig még itt vagyunk, van még pár napunk, így együtt… Együtt <3 )