MA

Ma féltem, ma szerettem, ma vágytam. Ma köszöntem, és hálát adtam.

Szemlesütve tétováztam. Félelemben jól dolgoztam.

Ma izzadtam és megijedtem. Ma egy kicsit megreccsentem.

Ma bolond voltam, ma örültem. Ma kértem, kaptam, és reméltem.

Ma pörögtem, békétlenül. Gondolkodtam féktelenül.

Ma vágytam arra, hogy abbahagyjam. Gondtalanul jól eldobjam:

Mindazt, ami épp bennem van.

Hívtam magam, hol lehetsz? Hol lehetsz te állandó, sosem múló szeretet.

Mentesen mindattól, ami ma megesett. Félek attól, hogy nem lellek. 

Térdre zuhanva kérlek, mutasd meg magam, ha lehet.

Jó már látom, köszönöm. De hogy ne fogyjon ki az öröm, ha mindig elveszek.

S ha bent van minden, mi lesz kint?

Hogy élek majd,  ha a világ legyint.

Hogy szeressek, hogy nevessek, ha itt csak béke van és csend?

Síri csend.

Szeretlek. Mondom. De kihez szól? 

Ki az, akit ez nem sokkol?

Szeretlek mondom, s titkon érzem, 

Ma az egész világot megöleltem.

Szemlesütve nézem, miert is nem éreztettem?

Miért nehéz megmutatni, s mindig csak adni, adni?

Miért burkolózom ijedtembe, ebbe a néma csendbe?

Tán félek, egyszer fülön csípnek, s rájönnek, hogy szeretek.

Sokollóan sokat, sokakat… Ki az, ki ettől nem riad?