Koncertre készülünk. Dobcucc a kocsiban.
Új csapat. Párom már próbákon megismerte Őket, de nekem még ismeretlenek. Kiváncsi vagyok milyen is ez a zenekar. Kiváncsi vagyok a tagokra. Izgatottság van bennem s tán egy kis félelem. (Az annyira vonzó ismeretlen dolgok, olykor igenis valahol ijesztőek:))
A csapat két tagja megérkezik hozzánk. Az egyiket régről ismerem, a másik meg még gyereknek hat. Nagyon fiatal, de kedves. Picit félénk, szótlan.
De indulunk, de buli lesz. Lelkes vagyok. Vidám. Annyira vidám, hogy útközben be nem áll a szám. A hangulat jó, a fiatal szintis srác is oldódik. Elemző, gondolkodó alkat. Jó társaság.
A hely, ahova tartunk, egy kis falu. Komoly ünnepséget tartanak most ott s az összes közeli település lakóit is meghívták a mulatságra.
Ahogy közeledünk, kisebbek lesznek a házak, csendesebbek az utcák. Igen, ez vidék. Felhőkarcoló mentesen, illatosan, békésen.
Az első döbbenetes jelenet akkor ér, mikor kiderül, hogy az egyik zenekari tag polgárőr. Vár ránk és lelkesen integet kocsink felé, ahogy behajtunk egy kis utcába. Igen, ez a hatalmas, jólfésült, sárga mellényes figura hamarosan egy színpadon fogja fújni a nótát. Minden apró mozdulata jólneveltségről, odaadásról és tiszteletről árulkodik. Ő itt él. Ezen a piciny, békés településen. Kicsit fura, kicsit más, mint mi, elcsökevényesedett pestiek.
Miközben ezen mélázgatok, közli velünk, hogy megmutatja, merre van a szállásunk. Ezt pedig úgy kivitelezi, hogy fut a lassan gördülő tele-kocsinak mellett. Követjük hát kocsival az előttünk futó sárga mellényes alakot… valahol nagyon abszurdnak hat ez.
Többiek is érzik, nevetnek velem.
De már meg is érkezünk a kempingbe. Itt fogunk aludni. A recepciós körbevezet minket és rámutat egy faházra. Ez lesz a miénk. Itt alszunk majd öten. Avagy én, meg a négy fiú. Ez azért egy kicsit meglep (és úgy látom, nem csak engem). De sebaj, majdnem olyan lesz ez, mint a koleszban, csak itt a sok lány szobatárs helyett fiúk vannak. Emésztem a gondolatot és közben felcsillan a szemem, mikor meglátom, hogy ebbe a piciny faházban még wc, és zuhany is van.
Szépen mindenki kiválaszt magának egy ágyat és már indulunk is a rendezvényre körülnézni, eszegetni.
Eszegetni? Botor egy szó ez vidéken! Amit ugyanis a hosszú sörpadokhoz hoznak, inkább lakomával kecsegtet. Mindenki kap egy frissen sült cipót, hurkát, kolbász, savanyút. Avagy mennyei étket. Olyan igazit, eredetit, amit itt Pesten egyre nehezebb beszerezni.
Míg élvezettel töltjük a bendőnket és beszélgetünk, kicsit elcsendesedek és megfigyelem a helyi embereket körülöttünk. Egyszerűek, békések, dolgosak. Mindenki ismer mindenkit, mindenki sürög, forog. A gyerekek önfeledten játszanak és szaladgálnak. Szép, szép ez a kép.
Igen, ez vidék.
Vacsora után beülünk egy kocsmába. Egy olyan kocsmába, ahol csak férfiak vannak. Kissé zavartan kérdezem helyi barátunkat arról, hogy hol is vannak az asszonyok. De mikor magyarázni kezdené már én is rájövök, mi lehet ennek az oka. Vidéken! vagyunk, hé. Egy kicsi faluban, ahol még élnek a hagyományok és a régi családmodell. Az asszonyok a ház körül végzik mindennapos teendőiket. A kocsma, a munkában megfáradt férfiak kiváltsága. Ennyi.
Kicsit sokkol a dolog, hiszen még messzire se kellett utaznom ahhoz, hogy valami teljesen más életmódot, életstílust lássak az itthon (városban) megszokottól. Fura, hogy alig van távolság, megis hatalmas a szakadék a két világ között.
Helyi barátunkkal beszélgetünk is egy jóízűt erről, majd elindulunk a szállásunkra azzal a céllal, hogy eltűntessünk minden alkoholos italt, amink van.
Kicsi faházunk előtt üldögélve felütünk egy jó házi pálinkát és megindítjuk az estét. Annyi témánk van: Gondolatok, vélemények, nézetek cikáznak, adunk, kapunk s miközben tanuljuk egymást, megint az látom, hogy mennyire egyformák vagyunk valahol. Zseniális elménkből csak úgy sziporkázik a tudás és közben mind, akik most itt összegyűltünk, szeretünk. Élünk. Létezünk. Egység…
És hiába van már hajnal, hiába bújunk be ágyikóinkba, mindez nehezen áll le. Még jön a szó, még jönnek a kiváncsi kérdések, még elemezgetünk, egészen addig, míg igazán el nem fáradunk. Aztán csendesülünk és hirtelen, ahogy hallgatom a körülöttem fekvő négy ember csendjét, feltör belőlem a nevetés. És csak kacagok és kacagok. Mert ebben a csendben itt, most valami annyira szép, annyira természetes… A nevetés pedig feltör balról is, jobbról is. Nevetés. Spontán nevetés. Nevetünk!
S aztán elalszunk. Holnap koncert!
(folyt köv)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: