Mi mind

Eszembe jut az az este, amikor a lányokkal úgy döntöttünk, hogy belevetjük magunkat az éjszakába és majd bulizunk, pasizunk. Élesen emlékszem a készülődésünkre, arra ahogy csinosítjuk magunkat és hisszük, hogy majd jó lesz. Szórakozni fogunk!

Emlékszem a buli helyszínére. Arra, ahogy ott álldogálunk feszengve és ugyanazt érezzük: Ez egy húspiac! Gyerek képű, majdnem pasik állnak a pultnál és mérlegelnek, miközben a vadászat szelleme lengi körbe őket. Lányok kirakott idomokkal rázzák… 

Megállapítottuk, hogy ez nem a mi helyünk és tovább indultunk abban a reményben, hogy lesz jobb hely. Lesz még buli. 

De ahogy ott bolyongtunk az éjszakában és kezdtünk kissé szomorkás hangulatot felvenni, barátnőm felkialáltott: “Basszus, keresünk! Keresünk. Kívül”

Mindenki értette. Igen, épp a pillanat boldogság morzsáit keressük. Valamit, vagy valakit, aki most azonnal örömöt és boldogságot hoz. Éhesek vagyunk. Nagyon éhesek! És ettől szenvedünk. Kell hát, hogy most azonnal legyen valami vagy valaki, aki megállítja ezt a kínt. 

De nincs! Hogy is lenne. Emlékszem, ahogy felnevettünk saját botorságunkon és beültünk egy közeli török étterembe. Igen, legalább a hasunk elégedett lesz.

Emlékszem, hogy milyen megkönnyebbüllés volt hazaérni a zajból a csendbe és beburkolózni puha paplanomba. Védelmet találni abban a melegségben. 

Akkor értettem mindent. Értettem, hogy bármit is teszek, sosem fogom megtalálni azt, amit keresek. Kívül biztosan nem.

De ez régen volt. Én pedig mindig feledek. Olykor most is úgy érzem megpusztulok, ha valaki nem ment azonnal meg. 

Olykor ugyanaz az éhség és szomjazó vágy tör elő belőlem. Csak néha már eljutok oda, hogy el sem kezdek megoldást keresgélni rá. Kívül nem. 

Csak elfogadom, hagyom lenni. Elmúlik. Érzem, hogy bent béke van. Ott bent. Béke csak és szeretet…

És mégis, egyszer csak elkezdek újra kifelé fordulni. Ott a sokszor magával ragadó személyiségem! Amit mások is látnak, amit tudnak így vagy úgy szeretni. Az egyetlen dolog, amit kint észlelnek. Az egyetlen dolog, amivel szimpatizánsokat szerezhetek. Mert kell a mosoly, kell az elismerés. Mert még mindig szomjazom, mert még mindig keresek.

Csak most épp már ez is fáj. Fáj látni, ahogy saját akaratomból emellett döntök.

Fáj látni, mennyire szomjazom a mosolyt. A mosolyt, ami csak egy részemnek szól. Ennek a vicces, bolond, kicsi lánynak.

De ki ismer igazán? Ki ismeri magát annyira, hogy ismerni tudjon engem? Ki szereti magát annyira, hogy igazán szeressen? 

Mennyire értelmetlen ez az egész. 

Ahogy befeszülök, félve attól, hogy a főnököm kérdését nem tudom jól megválaszolni. És akkor majd megrendül a bizalma és nem fog kedvelni. Szinte leizzadok. Kaparok, erőlködök. Mert jónak kell lennem. Mert kedvelem. És ha nem vagyok elég jó, Ő nem fog. És akkor megint vesztek. Vesztek egy személyiségemnek címzett mosolyt.

De ha Ő, vagy bárki, nem ezt nézné, hát mindig mindenki mosolyogna. Ahogy én, amikor alá látok mindennek. Amikor csak szeretek. Amikor minden határvonal, minden személyiség eltűnik. Amikor csak vagyunk. Mennyire szép…

Volt nemrégiben nálunk egy projekt, egy kreatív feladat és azt éreztem, erre lépnem kéne. Egyrészt mert lehet, el is várják, másrészt pedig igen, passzentos hozzám valahol. Itt kint a felszínen mindenképp.

De valami nem hagyott nyugodni. Éreztem, hogy erőlködés lenne. Vagy ha nem, akkor írnék valami rózsaszín hablatyot szeretetről, egymás segítéséről, szivekről. Mert valójában mindig ide jutok. Tök mindegy, hogy hol keresek és mit, a végén mindig valamiféle mámoros szeretetérzésbe zuhanok. 

Ami jön… Aztán elmúlik.

De a fenti eset hamar meg is oldódott magától. Egy kollegám rácsapott a lehetőségre. Már tervez, agyal és talált maga mellé egy olyan társat, aki legalább annyira lelkesen gyűjtögeti a díjakat, külső elismeréseket, mint Ő maga.

És ez nem rossz. Értettem. Mosolyogtam. Csak szomjazik Ő is. És úgy tűnik, nálam jobban. 

Tán nincs is annyira nagy baj. Tán tényleg oldódik olykor a kotorászási mániám. Tán nem is mindig csak a személyiségem az, ami jelen van és ad. Tán tényleg ott van velem olykor valami igaz, mély szeretet. Tán olykor másokra is hat. Úgy érzem ilyenkor, hogy nyílok, mint egy virág. Most is. Mosolygok lelkes kollégámon, kedvenc főnökömön. Szeretek! Minden más csak hazugság.

Eszembe jut egy megválaszolatlan levelem most. Főnököm késő éjjel küldött elismerésére és értékelésére egy mukkot sem írtam vissza. Mert haragudtam épp rá. Haragudtam, mert késő éjjel küldte. És nehéz látni ezt. Nehéz nézni, ahogy ez a sok szeretett lény olykor önnön poklába lép (pont mint sokszor én).

Sikítani akartam és azt írni, adjon nulla százalékot. Csak pihenjen már.

Írjon bármi mást, csak ne dolgozzon éjfélkor is.

Ez az ember ma leharcolt volt, megfáradt. Én meg csak aggódtam. Ma aggódtam. Kifejezni nem tudtam. Segíteni sem tudtam. 

Próbáltam vidám lenni, próbáltam így is dolgozni. De végül igazán csak arra voltam képes, hogy hazafele újra ráeszméljek: Nem segíthet itt a földön semmi más, csak a szeretet. 

Mert miközben mindannyian önnön pokoli táncunkat lejtjük, itt ragyog bennünk, velünk, valami örök, békés, tántoríthatatlan szépség. Lényünk, igaz természetünk. 

És ez a csapongó írás is rendjén van. Olyan, mint az élet. Pont olyan, ahogy így vagy úgy élek s megélek. Őszinte, tiszta, mégis zavaros. 

Gondolatok, érzések, megérzések. Ma minden kavarog…

Közben pedig a csendem csak figyel és mosolyog….

xoxo