Imádság

Egyszer az igazgatónővel ebédeltem, s míg lelkesen ecseteltem, milyen csodásak az étteremről készült régi képek a falon,
Ő csak annyit mondott: tényleg. Még nem is volt ideje megnézni őket, pedig járt ide több évet.
Szemében fáradtság és fájdalom, s némi irigység is lett a szaruhártyákon.

Sosem feledem ezt a képet.

Majd jártam nála, mikor hosszú nyelvű emberek neki vetítettek. S ő csak illedelmesen tűrt, s értett, mégis e játszmának része lett, mert úgy kellett.

S aztán elgondolkodtam. Vajon e siker tényleg megéri?

Hány elszalasztott pillanat, hány színjáték… Való élet helyett.

Vajon miért fut a már idősödő igazgató nyugdíjba? S nem élvezi tovább a kiharcolt sikert.
Élete sok évét a magasban, leterhelten töltötte. Alig látta család, s gyermek…

A kép most is előttem van: Egy nő, kinek megvolt mindene, mégsem volt élete. Egy nő, fájdalommal telve, ki tudja, hogy keserűségét maga teremtette. Egy nő, ki tudja, mit elvesztett, már nem jön vissza soha. Pár éve maradt csak. Pár év, s jön az elmúlás, mindegy mennyi a vagyona.

Óvatosan törjetek hát magasba.
S ne feledjétek mi érték, s majd mit visztek a sírba.

Mert ott nem lesz semmi, csak testetek, mire vésve lesz minden, mit megéltetek.
Nem lesz bankszámla, sem karrier, csak egy ember. Ki élt, tanult, s tán a végére bölcsebb lett, majd az örök körforgásba veszett.

De nem tűnt el, s a feladata megmaradt: szeretni kell csak. Tart, amíg tart.

S ha ez a lecke is megvan, feleszméltek. Csórón és szakadtan is boldogok lehettek.

Akkor majd lesz időtök észrevenni a levélen csüngő vízcseppet, mi a nap révén szivárvány színekben játszik, s közben azt mondja: mindjárt elmúlok, de jó, hogy itt lehetek.

Mindjárt elmúltok! Legyen igazán jó! Most! Míg éltek! Szeressetek! 

Nemesebb feladatot nem adtak az égiek.