Ma fura esetem volt egy kollégámmal. Tudni kell róla, hogy szeret fontos lenni, hajszolja a sikert, de annyira, hogy ha kimarad egy jutalmazásból, majdnem összeroppan. Számára a tekintély fontos. Valami komoly dolog. Ha eleget harcolsz, küzdesz, bizonyítasz, jár. Ő erre vágyik. Én meg pl. Ian Somerhalder-re és sok egyébre. Avagy nincs ezzel baj. Ilyen az ember. Vágyakozik, remél, célokat tűz ki, megvalósítja, megszokja, megunja, újakat tűz ki… Lehet ez ellen tenni, de alapvetően így működünk. Ezt el kell fogadni.
A probléma ott jött, amikor a fenti jellemmel bíró kollégának azt mondtam, hogy majd Petivel aláíratom a szerződéseket.
Csodálkozva nézett rám:
– Az ki?
És nekem ki kellett mondani az egyik illetékes főnök teljes nevét, hogy rájöjjön, kiről is beszélek.
Ezután már egy apró düh is megjelent az arcán és kissé számonkérőn kérdezte, hogy a saját főnökömöt hogyan nevezem. Elmosolyodtam. Azt a kedves embert, aki annyit segített?
– Hát, Sanyinak.
Emberünk kissé döbbenten állt. Amit azért sem igazán értettem, mert a legtöbb kolléga is ezt mondja. Mi ezzel a baj?
Elkezdtem jobban fürkészni azt a zavarodott, kissé fáradt, de szép arcot. Igen, düh ez, sértettség. Illetlenek lát, aki nem értékeli eléggé a tekintélyt. Pedig ez elvárható lenne egy bizonyos szint után. Legalábbis szerinte.
És értettem, miért gondolkodik így. És még majdnem igazat is adtam neki és mondtam magamnak egy ej-ejt…
Csak aztán rájöttem, hogy miért van mindez. Miért nevezem kedvesen, szinte becézően ezeket az embereket. Kedvelem őket. Látom a palástjuk alatti embert. Nem a tekintélyük ellen vagyok, nem is cáfolom, amit elértek. Egyszerűen csak számomra: emberek. Pont mint én. Nem mások, nem különbek. Tiszta, emberi lények. S én ezt tartom szépnek. Ezt ünneplem, ha meglátom. Azzal tisztelem meg őket, hogy közvetlen vagyok és nyitok. Őszintén.
És mindezt már nem volt alkalmam elmondani a rámcsodálkozó kollégának. Ezt pedig kicsit bánom. Bánom, mert szívesen letettem volna a kezébe egy másik nézőpontot. Lehet, nem annyira tekintélyelvűt, de szeretetteljeset. Mert az ő neve is csak i betűvel végződik, ha szólok hozzá és tudom, hogy azért, mert nekem ő is egy. Egy a sok ember közül, akit képes vagyok tisztelni, akit csodálok a kitartó küzdése miatt, akit legalább annyira becsülök, mint másokat. És lehet, hogy ezt nem is tudja.
Szintek ide, szintek oda. Soha ne feledjük kik, vagyunk, s miért vagyunk itt: <3
Írta mindezt valaki, aki ért minden játékszabályt, csak nem szeret játszmázni.
Kommentek