Büszkén mosolygok magamban, amiért időben indultam el a munkából, s közben már be is villan, hogy még így is az utolsó leszek, aki ma elhozza a gyerekét az iskolából.
Még eszembe jut a napom. Hogy ma is lezártam vagy 50 futó ügyet, hogy a főnököm is a helyén marad… minden oké. Mégis, milyen felüdülést tud jelenteni, mikor kilépek a cég üvegajtaján. Mintha a szabadság illata csapna meg, mélyen magamba szívom a kinti levegőt.
De jajj, sietnem kell. Hirtelen megijedek attól a gondolattól, hogy nem érek be zárásra az iskolába.
Repkedve haladok, szellő suhan át hajamon… Szeretem ezt a tempót. Majdnem olyan, mintha repülnék. Már minden, mi ma történt, csak egy emlék, elmúlt. Léptek zaja, s ez a pillanat marad csak. Egy csodás szárnyaló pillanat. Annyira jó elcsípni és csak élvezni…
S már robogok is be az iskola kapuján. Lányom messziről fut felém és úgy vetődik karjaim közé, hogy majdnem elesünk. Megint rácsodálkozom szépségére. Szinte megrészegülten nézem a már lelkesen mesélő kicsi lényt és nem értem, hogy nőhetett ekkorára, s mikor. És egyáltalán, hogyhogy hozzánk jött? Miért pont minket választott? Az egész annyira hihetetlen.
Ilyenkor gondolja azt az ember, hogy ezt az aranyba foglalt napot már semmi sem ronthatja el.
De hazajöttünk és már az ajtónkban állva éreztem azt a vészjósló bűzt, ami egy szempillantás alatt derékba törhet mindent. Amit képzeltem, azt a látvány túlszárnyalta. A lakás több pontján, hosszan elterülő kutyafos. A kép és szag kompozíciójától öklendezve futottam vissza az ajtóhoz. Jajj, csak ezt ne!
De erőt kellett vennem magamon. Orr befog és megoldom pillanatok alatt. De nem. Nem lehetett, mert a folyós szar megkövülten, makacsul ragaszkodva a padlóhoz, nem hagyta magát. Lázas, undorral teli sikálás vette kezdetét. Lányom történeteit kényszerűen abbahagyva beszorúlt egy épp területre: a nappaliba.
Nem, mennyire nem így képzeltem az esténket. De ez van. A kutyánk feltehetőleg beteg. Még megszídni sincs miért. Mégis morgok, és egy cérnaszál választ el a közelgő hisztirohamtól.
Szerencsére ezt legelább nem kell visszafognom. Megérkezik a párom és ráboríthatom. Amit adsz, azt kapsz, mondják. S ez most is igaz.
A hangulat mondhatni nem túl jó, de a lakás közben kész lesz és párom már viharzik is tovább focira. Mégis itt vagyunk végre békében, kettesben a lányommal. Csak most belül aggódok. Mert nem tudom mi baja a kutyánknak, mert a párom már hó elején jelezte, hogy be kell osztani a pénzt, mert megint nincs sok. S érzem, a kezem alól csúsznak ki a dolgok.
És hirtelen megint olyan elveszett leszek. Egy gyerek, aki azt érzi, ezen a bolygón nem elég a szeretet. Minden erőm, s akarásom hirtelen a múlté lesz. Csak ülök bambán, fáradtan, erőtlenül, s csak azt érzem, nincs mód, hogy feladjam.
Nagy levegő. Megy ez. Lányom már vár. Átnézzük a házikat, beszélgetünk, vacsorázunk. A sokk elszállt, láthatóan a kutya is jól van. Mindaz a pillanatnyi förtelem és kétségbeesés már a múlté.
Milyen hirtelen tud villám csapni a legnagyobb szépségbe is. És milyen hirtelen tud ragyogni ismét a nap. Minden itt cikázik bennünk, körülöttünk. Rossz érzések, nehézségek, csodás dolgok, szépségek. Itt van minden és tervezhetünk előre, az élet úgyis felülír mindent. Mert az csak jön, ahogy. S lesz, ami. Igazán sosem tudhatjuk. Régen mindig azt mondogattam magamnak, hogy kell a sötétség ahhoz, hogy lássuk a fényt. Most is így érzem.
Ez talán legédesebben a kicsi lélek meséjében van megfogazlamzva. Ide is rakom, mert szeretem és mert pont eszembe jutott:)
A KICSI LÉLEK MESÉJE | thesecret.hu

Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: