Sokat ragódtam már azon, hogy vajon miért kerültem egy olyan munkahelyre, ahol most vagyok. Manír hegyek, nagy emberek, szabályrendszerek fogságába.
Azt hittem, csak azért, hogy meglássam, a körülöttem lévő emberek is csak pont olyanok, mint én. Meg is szerettem sokat. Lelibbentek a fátylak.
Mégis, egy nagy előadás után, újabb folytogató érzés vett rajtam erőt. Elvek, szabályok, kötelező körök, etikett…
Hol ebben a szabadság, s a bizalom mások iránt? Miért kell még azt is kőbe vésni, hogy miként és hol szabad tüsszenteni?
Csak ültem és majdnem elsírtam magam az előadás közepén. Valami fájt. Embertelenséggel tanítanak emberséget. Bizalmatlansággal bizalmat. Rabláncokkal szabadságot.
Miért? Miért kell így? Hova lett a hit?
Harcos dúvadként sikítottam majdnem fel… (De nem, végül nem tettem)
És most, így este azt érzem, nincs itt semmi, mi ellen lázadnom kell.
Avagy tehetem, de értelme nincsen. A földi lét egy piciny részével veszekszem. Gondolatokkal és agyakkal csak, mert minden más a helyén maradt. A szívek, s lelkek unos-untalan csak dalolnak.
Baj csak akkor van, mikor botor gondolatoknak hiszek és nem a lényegre figyelek.
Majd ha békével ülök végig mindent, mit hallok, s teljes szívemből mindig mosolygok, akkor mondhatom, a leckét megtanultam.
A dolgoknak itt most már vége van.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: