Heteket, sőt, tán hónapokat gyötrődtem azon, hogy ki merjen-e mondani, amit érzek. Én, a híresen őszinte, nem mertem megszólalni. Mert mi van, ha őrültnek néz? Vagy szimplán frászt kap? Vagy kiakad? Megijed? Csalódik? Fájni fog neki? Akarok én bárkinek rosszat? Akarok én elüldözni értékes embereket?
Csak mert fura mód, úgy gondolom, amit látok, az igaz.? Amit érzek, az valós.?
Én, aki olykor elveszek a valóság és képzelet tengelyén. Én, aki hiszem, hogy a bolygó, ahonnan jöttem, maga volt az egyszerűség, megnyugvás, és szeretet.
Én, aki csak tanulja azt, ami itt van és olykor ijedten áll, mert nem érti, miért ilyen bonyolult itt minden:
Emberek a sok berögzült hiedelmükkel és pusztító életmódjukkal, a bürokrácia, a sok fura kütyü, amiket képtelen vagyok kezelni… Összetett, zavaros itt minden.
Én, aki naívan bementem a szemészeti vizsgálatra és meglepődtem, mikor azt mondták, hogy jöjjek vissza egy hónap múlva. Én, aki álltam ott bután, kikerekedett szemmel, mert nem hittem el, hogy ezt tényleg így kell.
Én, aki sikított az örömtől, amikor a BKV pénztárban automatikusan rányomtatták az igazolvány számot a kapott fecnire. Én, aki sokkot okoztam ezzel, mert nem értette senki, mit csodálkozom és mit ünneplek, s örömtáncom közepette azt láttam csak, hogy az arcokon megjelent az “ez egy idióta ET” felirat…
Én, aki csodálattal tekintek a delfinek ösztönös és őszinte viselkedésére.
Én, aki korlátok közé kerülve a korlátlanságban hiszek…
Szenvedtem! Nem mondhattam, amit akartam. A félelem gátat szabott mindennek. Ettől pedig megrokkantam.
Rég volt ilyen. Rég merültem szótlanságba igaz szavak helyett.
Egyet tudtam. Magam miatt kerülök önnön utált poklomba.
És utáltam is. Igazán.
Csak néztem az előttem elsuhanó ismerős alakot. Csak éreztem gyomromban a dühét, fájdalmát, feszültségét, örömét. Nyitott, pánikolt, zárt. Ahogy mindenki. Csak Őt éreztem. Csak tudtam, hogy Őt ismerem. Lesve figyeltem, fürkészően sokszor. Mi ez, ki ez, miért? Mit nézek? Az arcát? Az alakját? A vonásait? Miért nézem?
Mi van benne? Miért ez a bizalom? Miért féltem? Miért óvom? Vajon, ha azt mondja, ugorjak a kútba, beleugrom? És azt éreztem: bele én!
És mikor e spontán válasz jött bennem, eszembe sem jutott, hogy még úszni sem tudok rendesen.
….
Ijesztő!
Ijesztően ismerős szemek mosolyognak ki egy arcból. Mély tekintet, telve történettel. Eleinte, képtelen voltam belenézni, aztán egyre többször sikerült.
Ritkán érzem azt, hogy valaki öregebb nálam. De ezek a szemek sokat láttak. Tán többet, mint én. Sokat láttak. Én meg már láttam őket. Annyira ismerős. A bizalom és féltés csírája ez a szempár. Nem lehet, nem bízni benne. Nem lehet, nem aggódni érte.
De bármilyen szép és egyértelmű is e tény, adott szempár akkor is egy főnöké! Egy főnöké!
Ebben a világban a főnök meg… Nem is tudom pontosan miként van értelmezve. Én úgy nevezném, érinthetetlen. Egy ember, akit nem ölelsz meg csak úgy spontán, nagy örömödben. Egy ember, akivel a tisztes távolságot tartani kell.
Én meg már egyre inkább értek minden szabályt és tanítást itt. Ezt is. Megint megállapítom, hogy milyen jó dolga van a delfineknek és próbálom elfelejteni, amit abban a szempárban láttam.
Egészen addig megy is ez, míg rá nem jövök arra, hogy minden próbálkozásom reménytelen. Az ember adott, a szeme adott, a lelke adott és ha keresztre feszítenek, akkor is azt kiáltom, hogy igen, ismerem. Fene vigye el!
Igenis, el kell fogadni a tényt, hogy életünk során összefutunk pár olyan emberrel, akiket jobban ismerünk másoknál. Kapjuk őket. És mégha néhány ijesztőnek hat is, alapvetően ez nem is olyan rossz dolog. Sőt.:)
Hogy mit kezdünk ezzel a fura kötődéssel, hogy rájövünk-e miről szól és miért van, rajtunk áll.
Egyben biztos vagyok. A cél ebben is egy nagy adag tanítás.
…
Nem lehetek teljesen őszinte. Ő egy főnök! Egy főnök, aki van olyan bátor, hogy este írjon. Egy főnök, aki bátrabb nálam és szavaiból épp az enyémhez hasonló aggodalom süt. De akkor most ki félt, kit? És ki ment meg, kit?
Ő egy ember!!! Holnap majd főnök, de most egy ember. Egy ember, akitől most bocsánatot kérhetek, amiért minden küzdelme és akarása ellenére cserben hagytam. Egy ember, akinek fájdalmat okoztam. Egy ember/orvos, aki sok-sok évvel ezelőtt képtelen volt megmenteni egy tüdővészben szenvedő gyermeket. Tán sosem hitte, hogy nem rajta múlt és hogy tényleg mindent megtett. Tán a gyerekre is haragudott, mert az feladta és nem küzdött tovább. Egy biztos, fájt neki.
Ő ugyanaz az ember, aki nem is olyan rég aggódva azt kérdezte tőlem, hogy miként segítsen.
Miközben egyre inkább azon vagyok, hogy Őt segítsem.
(tükröt legalább nem kell vennem:) )
Egy ember, akinek mindezt elmondhattam.
Egy ember, aki annyira nyitott volt, hogy nem futott világgá ettől a furcsa sztoritól.
Egy ember. Egy főnök. Egy orvos. Mindegy minek hívjuk.
Egy találkozás, amit jó volt megélni. S ha holnap megnyílik a föld s magába emészt…
Mindez már akkor is megtörtént.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: