Ma nem bölcselkedek. Ma mesélek. Hisz hétvége van és itt van velem Ő, akiről alig írok, mert valahogy, valamiért úgy érzem, ami köztünk van, az titok.
Szájpadlás nélkül jött a világra és öt naposan már orvosok hada vizsgálta. Igen több, mert kitéptem minden olyan kézből, miben bizalmam nem leltem. Vígaszt csak belőle merítettem. Mert nem véletlenül jött Ő pont ide, közénk. Ezt biztosra vettem.
…
Intenzíven, még álomkórba merülve feküdt, túl egy műtéten. Fél éves volt épp. Mikor beengedtek hozzá, megfogtam a kezét és beszélni kezdtem. Ott feküdt és azt éreztem, hatalmas ereje van. Nem lesz gond. De hírtelen minden rákötött kütyü kegyetlen sípolásba kezdett. Ijesztő volt. Mintha a halál zenéje szólna. Rohanni kezdtem egy orvos felé, de már a fehérköpenyesek is megindultak, hallván ezt a szörnyű ricsajt. Egy perc múlva már mosolyogtak. Csak érez! – Ezt mondták. Ezek után szigorú utasítás szerint, síri csendben ültem mellette és borogattam a homlokát.
Másnapra az apró, lekötözött test, paplan alól kikandikáló lábacskáin halvány dörzsölés nyomok lettek.
A dokik azt momdták, hiába az altató és a sok ketyere, már nagyon menne. Nagyon akar élni, mozdulni. Így ez a kicsiny gyermek végül idő előtt szabadult ki az intenzívről és hamar hazaengedtek minket.
Tudtuk, hogy ezzel még nincs mindennek vége, de beigazolódott az a tény, hogy e csöppnyi teremtés hatalmas erővel bír.
Az idő telt, mintha kergették volna. Lánykánk egyre nagyobb lett és hamar mondatokba fűzte a gondolatokat. Ezt a képességet felhasználva el is mondta első hosszabb terjedelmű történetét. Békésen üldögélt a kádban, majd megszólalt:
– Tudod, volt egy lányom régen. Úgy hívták Babett. Szülés után nem sokkal meghalt.
Szeme őszintén pillantott rám, a megmeredt felnőttre. Szólni nem bírtam. Agyam cikázott és visszagondoltam az eltelt pár évre. Sehol családi dráma, sehol ilyen történet, még oviba sem jár. Meg egyáltalán, hogy jöhet pont egy ilyen név: Babett.
Néztem csak őt kikerekedett szemmel egy jó ideig. Néztem, ahogy reakciót nem kapván újra a fürdőhabbal játszik…
Majd kértem, hogy folytassa a történetet.
– Csak ennyire emlékszem. – Mondta. És újra elmerült a habokba.
Most már azt mondja, hogy Ő nyolc éves. De ha régebben megkerdezte valaki a korát, még több ezret vallott s nevének is mindig másikat mondott. De mára már az emlékei múlnak. Ahogy mindannyiunknak.
Mégis, még mindig kicsit más Ő, mint sok gyerek.
…
Évek teltek azzal, hogy az emberi butaság, szenvedés, korlátok, hiedelmek és szabályok ellen lázadtam. Fölös harcokat vívtam az óvónőkkel, csak hogy elhitessem velük, a lányom különös viselkedése ellenére is minden rendben van. Emlékszem arra, mikor közölték, hogy vigyem pszichológushoz, mert hangosan sikított egy darázs miatt. Szinte ezzel egy napon, egy kissé morcos kollégám jelezte nekem, hogy nem illik a munkahelyen hangosan sikítáva futni egy darázs elől. Igen. Aznap én is pont hasonlót tettem. Emlékszem arra az esetre is, mikor azt mondták, hogy a lányom nem szabályelvű és ragasztgat, pedig a korának a színező való. És különböző neveken hívja magát, és történeteket mesél és jajj…
Hallgattam. Megnéztem lánykám értékelését és kiszúrtam egy pontot a papíron: Rendkívül kreatív! Elmosolyodtam és megkérdeztem a szigorú tekintetű pedagógusoktól, hogy vajon ez az érték, nem csorbulna-e, ha minden általuk elvárt korlát köze beszorítjuk ezt az apró kis lényt? Hisz magatartására nincs panasz, kedves és senkinek sem árt. Csak néha kicsit más.
És egyik sem mert válaszolni. Egyik sem merte azt mondani, hogy ha az egyik szárnyba belevágunk, nem szárad le a másik is. Elcsendesedtek.
S én közben valahol megértettem őket. Rájöttem, hogy lázadó jellemem ellenére, nem dolgom tűzes vassal harcolni. De feladatom megérteni és elfogadni azt, ami itt van. Mert csak akkor mehet a lányom is ilyen irányba, ha én is így cselekszem. Csak akkor fogad el és ért meg minket valaki, ha mi is elfogadjuk és megértjük őt.
A lányom pedig úgy tűnik, nem független tőlem. Több, mint a lányom. Leképez. Az összes bennem megbúvó lázadás, az ő lázadása is. Az összes titkos ítélkezezésem, félelmem, ki nem mondott gondolatom, az ő gondolata is. Mintha össze lennénk kötve. Jobban, mint egy anya-lánya kombó. Szavak nélkül érzékeljük egymást. Igen, érzem őt minden porcikámban. Ő pedig túl sokszor tudja azt, amit nem mondok ki.
Ismerjük egymást. És tudtommal igen ritka az ilyen. Ritka, hogy családtaggá váljon egy ilyen régi társ.
…
A lányom már iskolás és az óvónénik minden félelme ellenére, azt kell mondjam, minden rendben. Majdnem. A sok nőcis lány között ott virít Ő, a maga által választott sajátos szerkókban, egy-két plüssálattal a kezében. Csupa cuki fejűvel. Többre értékeli őket s az itthon rá váró macskánkat, kutyánkat, mint olykor az embereket. Így barátja csak pár van. Pár barát, akikhez viszont vmi fura kötelek köti. Erős kapcsolatok ezek.
És persze, mint édesanyja, ő is talál magának mindig szerelmeket.
Egyik nap hazajött és közölte, hogy azonnal beszélnie kell Ronaldo-val, a híres focistával, mert ő bizony beleszeretett. Felnevettem és elmondtam neki, hogy milyen szerencsés. Én az ő korában Szécsi Pálba voltam szerelmes és a szüleim közölték velem, hogy elérni lehetetlen, mert már meghalt. Avagy Ronaldo-nak tudunk jelezni. Nincs lehetetlen. Ünnepeljük! Persze, mire írtam volna, már egy ovis kisfiú jött a sorba.
De miért pont Ő? Hiszen lányom szerint nem szép, nem jóképű. A válasz egyszerű volt: “belűl szép, meg vicces”.
Hány szingli barátomnak magyarázom ezt. Hány van, ki masszívan várja a kis fejében kitalált tökéletes képet. Esélyt sem adván olyanoknak, akik egy kicsit is elütnek.
Ez a pici lány viszont, a szemekbe néz bele és zsigerből érzi, mi az igazán fontos. Zsigerből őszinte, ösztönös. Zsigerből szeret, vagy utál. Nem játszmázik, nem kalkulál. Csak él.
Ez a pici lány, akit az egyik éjjel, thétába burkolózva, régi korok történetének szereplőjeként láttam magam előtt. Hatalmas fa íróasztalnál ült. A zöld írólámpa sejtelmes fényt árasztott. A fiók nyílt, s az a felnőtt ember ott, szájába pisztolyt téve, meghúzta a ravaszt.
Az a felnőtt ember ott, most ez a pici lány.
Éreztem, ahogy ez a kép fájdalmas súllyal nehezedik rám. Hogy ez a pici ember itt, annyi mindent hozott magával, amit feldolgozni is nehéz. Eszembe jutott Babett, és hogy mindig mondta, hogy több ezer éves…
És mondanám, hogy nem akarom elhinni mindezt. Kitaláció, őrültség, képzelet.
De utána rájöttem, hogy fura mód, ez a gyermek lyukas szájpadlásal született.
Fura mód, egy ember régen szájába rakta egy pisztoly csövét…
Ijesztő mindig ez a sok véletlen. Ijesztő rágondolni, milyen feladatai lehetnek itt egy ilyen különös kislánynak… Mégis, valahol mindez természetes. Egyre természetesebb ez az egész.
Itt vagyunk. Tanulunk
…
– Annyira gyönyörű vagy!
– Nem, te sokkal szebb vagy. Én olyan ronda vagyok. Nézd meg milyen fura az arcom. A szemem meg olyan, mint egy kínainak. Úgy lecserélném a tiédre. A tiéd olyan cuki.
– Az enyém? Nézd már meg jobban. Neked cuki pisze orrod van, az enyém mintha egy csőr lenne. A fülem meg hatalmas. A te kis fejeden minden tökéletes.
– Elfogult vagy.
– Te is. Hidd már el, hogy szép vagy!
– Te is!
….
Tanulnunk kell még:)
Kommentek