Megfogadtam magamnak, hogy minden nap írok. Most épp jókor, hisz szárnyalok.
Mert van az úgy, hogy azonnal kell, mert épp eljön valaminek az ideje. És az ember leleményesen nem teszi az érzést zsebre.
Hanem ollót ragad és hajába vág, lesz ami lesz. Mert abból, ami eddig volt, épp elég lett. Mert ez egy test, s formálni pont úgy lehet, miként vásznon húzom én az ecsetet.
S párom meglát, egy ijedt szempár néz le rám. Hajat vágok, mondom büszkén s mellém áll csodálkozván.
Bátor vagy, mondja – s már látom is, szíve hogy kacag. Egy bolond lány ez, s gyorsan Ő is ollót ragad.
Remegő kézzel segít, s cikkcakkot vág a hajba, majd sörért fut, mert már feszül minden idegszála.
Tíz perc alatt lehull a haj, s mi nevetünk. Fodrászhoz ezentúl már nem megyünk.
Minden cikkem és cakkom büszkén viselem, mert tudom, hogy ezt mi csináltuk ketten:)
S hálát adok egy embernek mindezér, mert bizalmat és szabadságot mindig nagy bödönnel mér.
Őrültségem megneveti s elvisel. Minden nyavajám mellett is felém fordul szeretettel.
Nem, ez nem egy normális család. Itt szerepet kap a nyitottság és szabadság.
Vitánkban sem bújik meg félelem. Mert enged, s ha kell, én engedem.
Szárnyaink, álmaink sosem száradnak el, mert kard helyett megértés a fő fegyver.
S én hálát mondok most is, mert ez az ember elvisel, s nincs olyan őrültség a világon, amin ne tudnánk nevetni mi ketten.
És levágtuk a hajam! És cakkos lett! Mert ma kitalaltám, hogy ez így lesz tökéletes!
Tökéletes lett!;)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: