Egy zajos távmunkanap

Sok a munka, gyerkőc itthon, még beteg… A kenyér meg mára zöldre penészedett.
Gyors főzés, mert enni kell és délre már itt lesz apa. Ma viszi e csöpp kislányt vizsgálatra.
Gördül a nap, de én alapos vagyok, s lánykám fülébe pár csepp olajat rakok.
Eszembe van még, mit mondott a doki: – Ha fellazul, sokkal könnyebb lesz vizsgálni.

Közben hálát rebegek, mert míg orvosnál lesznek ők ketten, hiszem, hogy minden dolgom ügyesen elvégzem.

Pár levél kész, haladok. De aztán üzenetet kapok:

– Köszönöm drága, hogy lánykánk fülébe olajat raktál mára, így egy műszer sem mutatja ki, hogy jó-e a hallása.
– Jajj, de hát… (magyaráznám, de nincs mit. Ez a logikus mondat mindent felülírt) A doki azt mondta….
– Hogy tegyél olajat a fülébe előző éjszaka.

Manóvá zsugorodva bocsánatot rebegek. Minden ész érvem elveszett.
Megint majdnem jó anya lettem, de eme érzésnek máris vége lett.

Sutyiba a smarties-es dobozkához nyúlok s pár szem finomságot pocakomba rakok.
Munkakedvem csökken, játszani akarok. Hiszen megint úgy érzem, hogy csak egy gyerek vagyok.

S várom haza őket, mert most mégsem jó a magány. Remegő kislányként csüngnék egy felnőtt nyakán.
Mert olykor, oly nehéznek hat ez a sok feladat és majd megroppanok a felelősség alatt.

Mert olykor… csak arra vágyom, hogy öleljenek. Minden félelmet s bánatot messzire vigyenek.

Gyermeki szívvel játszok egy felnőttet. S ez a szerep még most is megijeszt.

…

Igen, kétbalkezes, esetlen, szeles… csak egyet tud. Hogy igazán szeret!
De a munka várja, s ez az élet itt. Hát teszi, mire képes, s egy újabb céges levelet ír megint.
Dolga van, fel nem adja, s mosolyogva tudja:

Ölelés időre itt lesz a családja.
…

Nincs baj mama! Nem vagyok tökéletes. De van egy jó hírem. Legalább szeretek! Ma is szeretek!

(kép forrása: s-media)