Csak egy szokásos reggel.
Ülsz a buszon, zene szól füledbe és munkába haladsz. Egy reggel, mikor hirtelen a muzsika szárnyaira pattanasz. Az pedig visz magával, repít tovább, s te megremegsz:
Tekinteted ijedten kezedre veted.
Az a pillanat, az a rémület, mikor pár ujja érintette ujjaid… belédhasít. Véletlen volt, így alakult, már el is múlt, s te mégis remegsz. Dühös vagy mindenre, csak mert ez jólesett.
S míg mosolyogva szállnál tovább, megálljt mondasz. Igen. Itt a vége, Ez így nem maradhat.
De te mégis haladsz. A busz visz, közeledsz, s már gyomrod is megremeg.
Érzed, csak túl kell élni valahogy. A baj csak az, hogy nem tudod, hogy.
Majd ajtót nyitsz, helyedre huppansz, s közben már fogalmazod is búcsú leveled. Mert jobb lesz, ha tovább állsz, s egy perecet sem maradsz, mikor haragszol rá saját gondolatod miatt.
De gépeden ott a sok feladat. S tovább tárgyalni magaddal egy perc időd sem marad. ,Dolgozzunk inkább, segít az mindenen. Zenémet hozzá beteszem.,
Emberek jönnek, támadón állnak. Beszélj vele ma. Mondd, hogy így legyen a munka, meg úgy. Kérd ezt, meg azt. Mert úgy lenne jó, ha…
És édesen szövetkeznek, meg kreálnak. Vele beszéljek én? De miért pont én? Játszmákat zúdítsak rá? Azt nem lehet! Valamiért azt hiszem, szenvedett itt már enélkül is eleget.
De türelmet hiába kérek, cérna szakad, s az amazonok lépnek. Teszik, mit akarnak.
Rendben, beszélek vele, s majd felmondó levelem teheti zsebre. És akkor megírhatom, hogy haragszom. Mert épp Ő lett itt fő nyomorom. Végre írhatok igazán őszintén és elmondhatom…
A nap telik. Hangulatom pocsék, munkám mégis úgy végzem, mint soha még. Pörögnek a betűk, fájdalmas ütemmel vések. Mögöttem az amazonok már csendben üldögélnek. Majd egyik szól: Művésznő, legyen oly kedves…
S mosolyán hosszan elmerengek. Igen. Most festenem kéne, itthagyni csapot-papot, hisz nem értem a sors miért épp ide sodort.
Fejben befejezem búcsú levelem, s megint elgondolom, milyen jó lesz, ha asztalára teszem.
Nézném az arcát, miként nyel egy nagyot, s bátran viselném, ahogy nagy döbbenetében, értőn búcsút mond.
Mégsem történik semmi, csak dolgozom buzgón tovább, s csodálom most is az Ő kitartását.
A nap meg csak eltelik, a bolt bezár. Indulok haza merengve, lomhán. A zeném szól, mindig ugyanaz a két szám…
Az igazi szenvedés igazán csak most vár.
Mert már azt sem tudom, mit keresek itt. S már csak az a békés bolygóm, az hiányzik.
Fájdalmas e hiány, s e kétségbeesés. A tudatosságot tán épp e pontnál temették el rég.
De eszembe jut egy újabb pillanat:
Elhagytad basszus, akkor is cserben hagytad! Akkor is nagyon fájt minden és te tovább nem bírtad. S most tessék, itt ismétled már megint önmagad! Gyenge vagy!
Könny szökik s értem már mi, miért… Nem kéne folyton futni, csak mert nem látod valami lényegét.
Jól van. Akkor holnap beszélek vele s félig elmondom, mi az amazonok üzenete. És a dolgom is elvégzem, mert mást úgysem tehetek. A földi lét részeként csak létezek.
Kora reggel két üzenet fogad:
Egyik egy jó baráttól, ki egy versenyre hív. Mert hiszi, hogy dolgom van ott, meg itt.
És Ő is jelez, hogy a beszélgetésre a 9:00 tökéletes.
Órámra nézek s mielőtt írok, gyorsan számolok. Ha ez a busz ki nem marad, időben oda juthatok. Vések hát egy igent, s érzem, ma velem van az erő. Mit szükséges elmondani, az kivitelezhető.
A barátomnak is jelzek, s hálát rebegek. Igen, ha kell, a versenyre is megyek.
A gyengeségemből mára erő lett! Erő lett!
Busz döcög, eső csöpög, zene szól s oly szép a táj. Órámra nézek, tán a 9 is áll.
A végcélhoz érve pattanok le a buszról. Hajamba eső és szél kap, miközben lábaim futásra bírom.
Futok! S élvezvem, ahogy a hideg szél mardos. Pár perc alatt, már a a befutónál vagyok.
Ott egy kedves ismerős rám mosolyog, majd fejem fölé óvón ernyőt bont. Így megyünk mi ketten a bejáratig, s azt látom már megint, hogy milyen jó is itt.
Amazonok, meg megtört szívek, kedvesek és félelmetesek. Van itt minden, sok a különbség, megis felcsillan az egyezőség.
Mert megbújt mindenben a szeretet. S még az ernyő is rám nevet.
9:00, avagy az égiek szeretnek. A találkozóra pont beérek.
Kabátom ledobom, feledek félszt, s csak azt nem mondom, amit úgysem ért. Gyomrom nem remeg, s asztala sarkán ülve már majdnem nevetek. Hé. Én tőled nem is félek. Hé. Én tisztellek téged. Hé. Nem is érdekel, rám milyen szerepet oszt, mert én itt csak dolgozok. Hát teszem, amit mondtok. Mert képzeld, újra erős vagyok! Erős vagyok!
Előttem áll egy kissé szikár alak, arcán gondterhelt és mosoly ráncok együtt húzódnak. S már bánom, hogy engedtem az amazonos unszolásnak.
Itt vagyok. Szükségtelennek tűnő nyavajákat nyakára zúdítok. És nagyon jól tudom, hogy mit nem akarok.
Nem akarom ezt: Feladatot és nehézséget adni. Jobb lenne, csak simán adni.
Adni úgy, hogy kezem ne érjen kezet. Adni ártatlanul, mert nem lehet bántó a szeretet.
És dolgozni itt, míg dolgom van.
Mert nem akarok ijedten elbújni egy sarokban.
Nem, most nem adom fel. Egy régmúlt történetét nem ismétlem meg.
Bizony maradok! Maradok, míg a sors rám mást nem oszt! Maradok. Most mondja más a búcsú szót!
Kommentek