Hol van az a kedves, vidám lány, aki voltam?
Ma majdnem leszedtem egy ember fejét, mert tök normális áron szerzett be olyan cuccokat, amit én ingyen bár, de macerásan tudtam volna szállítani.
Beláttam. Végül csendben beláttam, hogy csak bölcs volt.
Én meg hisztis és elégedetlen. Egész addig tomboltam, míg végül lefejeltem egy széket és a szemem alá egy halvány ütést mértem. Önbüntetés.
Játszom a szegény mártírt. Szuper. Mindezt azért, mert épp haragszom. Magamra, Istenre és még arra az emberre is, kivel nem merek már őszinte lenni. Nagyon nyomasztó.
Itt a táskámban kinyomtatva, ott a szám szélén, és mégsem mondom. Nem mondom el, hogy figyelj az van… Az van, hogy épp bolond vagyok. Épp csak leírtam, épp csak rájöttem, épp csak mártírként várom, hogy a holnap jobb legyen.
Épp csak menekülnék, meg nem is. Majd múlik ez is.
Épp csak itt az az írás, valahol szép és tiszta. Mégsem raktam a zsebedbe ma.
Csak várok. Várom, hogy a fejemben rend legyen. Csak várom, hogy minden jó legyen.
És napjában ötször kérek magamban bocsánatot, csak azért, mert épp közvetlen vagyok.
Majd erős falakat húzok, s csak figyelek. Olykor aggódva megremegek. És féltek, mert óv az ember minden ismert kincset, mit egyszer fellelt.
És szorít, hogy jó legyen otthon, meg bent. Hogy az élet megadjon neki minden szépet. És remeg és félt és mereng. Miért nem magamnak kívánom mindezt?
A szeretet ilyen. Önzetlen, köcsög, feltétel nélküli, mindig csak ad. Ad, ha beleroppan, ha ereje sem marad. És nem kér, nem vesz, nem követel.
És elbújik, hisz olykor ott a hatalmas félelem. Hogy ezt nem érti meg senki, sohasem.
Egy szikár alak meredten néz rám. Szeméből még felsejlik valami, mit láttam már. Bizalmam ébred. Hitem nagy. Neki elmondhatom az igazat.
Nem, Isten nékem elég erőt nem ad.
Rendben. Úgyis kikezdtek, tán ideje menni. Jó messzire menekülni. Vagy írni. Vagy festeni. És feledni…
Vagy ideje lenne tán csak élni. Szabadon szállni. Másokkal nem törődve magam választani. Csókolni, sikítani, tombolni. A nagy világnak egy fityiszt mutatni. Csak élni, ölelni, szeretni, esőben táncot járni.. Minden fát úgy ölelni, csak ölelni… Csak ölelni. Ideje lenne tán már élni… tisztán, szabadon. Ha ezt elküldöm, már akkor is magam választom. Mert őszintén, most épp ezt akarom.
És neki tán még ezt is elmondhatom, hisz most az sem zavar, ha híd alatt lesz miatta otthonom.
Tán egyszer még versem is zsebébe csúsztatom. Egyszer, mikor félelem helyett az igazság szabadságát választom…
A lány már mosolyog és kedves: Ezer ostorcsapás jöjjön hát, amiért ennyi mindent szeret! S még ezer, mert szabadnak született. Tán utána is csak nevet és nevet.
Mert az életben egy dolog korlátlan csak, s az a szeretet.
Hát figyeljetek, öleljetek, nevessetek. Mert e világon mindenki csak erre született.