Csend

Van az úgy, hogy mesélnék, de nem jön a szó. Tán nem igaz, hogy minden kimondható.

Mert olykor megáll az idő, s csak a csend marad. Csak csend, benne kinti zajok, s már minden összeolvad.

A csörömpölő villamost hallgatom csak, majd a nagy úton kerekek suhognak. Sárga fények szűrődnek a sötét ég alatt. Az est hirtelen rámszakad.

Mindjárt, mindjárt jön az éj, mikor minden nyugodni tér. Békés ez az elvonulás. Mikor nincs más, csak szuszogás. Mikor agyamban nem cikáznak gondolatok… Tán egy angyalka radíroz.

Békés. Így ártani sem tudok. Szívekbe nem vések érzést, fejekbe gondolatot. Ártatlan vagyok most. Igazán ártatlan. Bolondságaim pihennek egy sötét ládában.

Nem búcsúzom tőlük hosszan, reggel újra enyémek lesznek. S teszik megint, mit épp éreznek.

Csacsognak, nevetnek, sírnak, szeretnek, meg visítanak. Zajongnak! Mennyit zajongnak! Szavaik kíméletlenül rád találnak. Végigsöpörnek mindenen, merre járnak.

Mert szabadok és korlátlanok. S nem ismerik a jómodort. 

Most alszanak, s lassan én is. Szívemből virág nyílik. Oly békés e csend, s olyan szép. Ez az igazán nagy érték. Csacsogó számmal át nem adhatom. Tán ennyi most egyetlen bajom.

Tán csak ennyi. Túl nagy a csend. Remélem este mindenki békére lelt.

Fotó: www.panoramio.com