Tegnap festettem. Egy képet, ami elsőre nem sikerült, majd másodjára sem. Végül kész lett. A tervezett izgalmas dologból egy totál egyszerű valami lett. Most ránéztem, fejem megcsóváltam, ej. Biztos, hogy nekem festenem kell? Egy napom ráment, s végül csak ennyi lett. Hát erre ne mondja nekem senki, hogy művészet.
De hogy mi az igazi baj, azt hiszem értem. Nem azt festem, ami igazán itt van bennem. Nem kapom fel az ecsetet, s csak húzom el a vásznon, lesz ami lesz. Nem, nem merem.
Pedig ez a vágy van bennem. Zenét kapcsolni, festéket ragadni s csak kenni, kenni úgy ahogy jön. S ha ronda lesz is, megköszöm. Mert az lesz igazán enyém. Az lesz igazán én.
Terv nélkül, előre kitalált cél nélkül, csak mázolni. Hisz pont így kell élni is, és cselekedni.
Csak lenni. Nem tudván mi jöhet, élvezni ezt a percet, és szíved ütemére tenni, amit csak lehet.
