Harag és szépség

Hát még Ő is? Miért hittem, hogy egy ember isteni fény lehet? Miért gondoltam, hogy Ő több, én meg kevesebb?

Miért mondtam, hogy esendő, s bűnös csak én lehetek, mikor Ő vétkezett!

Igen. Azt mondják vétkezett. Sötét titka szellemként itt lebeg.

Tán meg kellett tudnom, hogy még jobban megértsem az embereket. 

Hogy lássam, a hiány, mit mindenki érez olykor, hová is vezet.

Hogy remegve kapunk el néha egy felénk nyúló kezet, s hisszük, az majd segíthet.

Mert olykor tátongó lyukat érzünk a szívbe, s hisszük, más majd megment minket. Mi üres, abba valami szépet vihet.

De nem. Mégsem sikerülhet. Nem lehet. Nem lehet pótolni kintről, mit önmagunknak neveznek. Nem jöhet se örök szépség, se csoda. Mert mindez csak a pillanat ajándéka.

Az üres, mindig üres lesz, míg már nem keresel, hanem meglátod benne a szépet.

Nézd, üres. Ez itt olyan üres. Lásd meg benne az életet. A válosag ez. Se cél, se álom ettől meg nem menthet.

Senki sem segíthet. Fogadd el, hogy ez csak a lét. Üres, csendes, békés. 

Nincs hiba. Léted értelme tán nem több, mint ennek fogadása.

Fájó, jó, könnyű, nehéz. Napos, esős…

Nincs ennél több szépség.

Üres. Igen üres vagy. Csak az univerzumnak adózhatsz.

Igen, mégis Isteni fény vagy! Lásd meg végre önmagad!

Szeresd, szeresd azt aki vagy, ahogy én szeretem. Lásd, lásd meg önmagad, ahogy látlak én. Legyél te a fény.

Testvérem. Olyan vagy, mint én. Nincs mit remélj. Csak élj! 

S akkor tán megfogod kezem és annyit mondasz:

– Te érted? Mert én már igen!

S én csendesen bólintok csak:

– Igen. Érzem.