Azt mondták, küldjem el.
Jobb lesz majd neki, és nekem.
S hittem ennyi, csak ennyi ez. El kell engedni, mi nehézséget teremt.
Menekülni, bízni jobban. Hinni abban, hogy szebb lehet. Hogy egymás nélkül jobban megy.
S már majdnem mondtam:
– Menjél innen! Legyen másként, legyen szebb. Engedd, hogy zavar nélkül éljek!
Hidd el jobb lesz! Jobb lesz az neked.
S én kezdem újra az életet. Csodás lesz! Majd csodás lesz..
Mert te úgysem segítesz! Köcsög módon nem segítesz! Nem teszel azért semmit, hogy igazán boldog legyek.
Megremegek: Nem teszek azért semmit, hogy igazán boldog legyek!
Igen, én tényleg semmit nem teszek! Magamnak békét nem teremtek. Csak álmodok, lázadok, ellenállok. Az életre egy nagy nemet mondok. Mert szar, mert sötét, mert van jobb is, nemesebb. Ennek része itt nem leszek.
Megmosolyogtat ez a lázadó gyerek. Tanulni, igen, tanulni kell még az életet.
Elfogadván mindent, mi jöhet. S nem küldeni, de engedni, mi épp megy.
Nem, nem veled, a valósággal veszekedek.
A válóság taszít, elfogadásra nem késztet.
Mert az én dolgom ez. Csak az enyém lehet.
Pír ég arcomon. Egy kislány álma száll. Nincs szebb jövő annál, mit most megláthatnál.
Ó, hogy nehéz? Nehéz elfogadni ezt. Hogy az élet csak ennyi, egy finom lélegzet…
Egy röpke pillanat, miben nincs más dolgom, csak hogy éljek. Igazán éljek ezernyi hit, és remény helyett. Csak egy lélegzet…
Maradj csak, míg jólesik, s míg ebben kedved leled. S én közben tán megtanulom, hogy bármi, mi jön és megy, csak béke lehet. Nem kell se több, se kevesebb…
Csak még egy lélegzet.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: