Hontalan

Hideg szél mar az arcomba. Annyira ismerős érzés. Tombol bennem egy emlék. Igen, ez itt majdnem olyan. Friss és fagyos. Csak itt nincs hó. Csak mégis kicsit más. De olyan. Olyan kellemes. Olyan légies. Olyan valótlanul természetes… 

Caplatok hazafelé, lábaim a zene ütemére járnak, egy újabb szép pillanat… Most váltam el a lányomtól a suli kapujában és tudom, hogy különleges napok jönnek. Nem lesz most senki, akire támaszkodni lehetne, aki segítene. Pont mint kint. Csak én egyedül, meg gyerek(ek). 

Valahol szeretem ezt. Amúgy is szabadon vagyok engedve, nem fojtogat senki, mégis… saját hibámból válok olykor rászorulóvá egy másik mellett. Kényelmes áthárítani a dolgokat. Kényelmes, ha a másik viszi kora reggel suliba a gyereket. 

Pedig milyen jó is ez most így. Milyen jó dolgokat hagyok ki a kényelem okán. Milyen jó kora reggel sétálni egy nagyot, beszívni a friss levegőt.

Milyen jó egyedül kószálni.

Pont mint kint.

Megint bevillan az a messzi ország és ők! Hiányzik, veszettül hiányzik az egész. 

Úgy érzem, két világ közé rekedtem. Már mindkettő az otthonom. S mégis, mintha a kettő között bolyongnék hontalanul. 

Még egy szellő jön, kezem fagyos. Pont mint ott.

Egyedül merengek, pont mint ott.

Szívem érthetetlen gyorsasággal ver. Pont mint ott. 

Honvágyam van. Pont mint ott. 

Egy apró testet ölelek ma délután. Pont, mint ott.

Tán mindegy is hol vagyok.

Hazajöttem és itt ül mellettem, mellém szegődött hű társként, valamiféle furcsa hiány. Ketten bámuljuk most a napsütésben fénylő ablakot. Azt mondja, egyszer majd elmegy, kezem elengedi. De vendégem most, kitől tanulhatok.

Kinézünk az ablakon a hatalmas világra, s apró porszemmé válunk egy pillantra. 

Egyetlen apró, fénylő, cikázó porszemmé. 

Egy szellő felkap, s mi kireppenünk. A nagy valami apró részecskéjiként keringünk. S ő szól:

– Nézd csak, fura mi? Hogy hiányozhat az, minek örökkön része vagy? 

S a hiány bukfencezik egyet és kacag.