Tudom, hogy Kanadáról kéne írnom, de most nem megy. Idő sem igen van rá. Ünnepek környékén még akadt volna, de én festettem! Reggeltől estig, napokon át. Úgy kellett az ecset, s a vászon, mint a levegő.
Élvezettel kentem a színeket, nagyokat szippantottam a különleges festék illatba, és örömmel néztem egyre tarkábban pompázó, maszatos kezemre. Egyszerűen mámorban úsztam. Talán a még feldolgozatlan élmények miatt, talán a hazaérkezésemkor spontán potyogó könnyek miatt, talán valamiféle fájdalom miatt… Festenem kellett! Festenem, felednem, túlélnem. Mert az úton menni kell tovább, mert egy nap az ember újra magyar szót hall, újra munkába megy és újra mos, főz, takarít, s napi gondokat old meg. Újra éli a már jól megszokott életet.
Festenem kellett, húznom az időt még kicsit. A vásznamba kapaszkodtam, mint egy fuldokló, aki fél, hogy mindjárt a mélybe zuhan. A vásznam, az ecsetek, a különleges illatok és színek… Itt vannak velem. Segítenek. Megmentenek.
És igen. Valóban csitult emlék és hiány, s lassan, komótosan haladva bár, de eljutottam oda, hogy felfogjam, itthon vagyok. Megérkeztem. És ez jó. Ami ott volt, az meg egy másik jó. Egy másik jó, aminek most épp vége van.
Vége van, de mégsem. Valami itt maradt bennem. Egy különös érzés, amit nem tudok hova tenni. Visszajött valaki egy nagy útról és nem hasonlít önmagára.
Minden nap eljátsza a bolond, vidám, jókedvű kislányt, s aztán elfárad. Hazugság. Hazudik még önmagának is, hátha így nem jut eszébe, hogy valójában nincs jól. Nem is vidám. Nem is szeles. Nem is komolytalan.
Csak egy igazán csendes valaki, aki épp két barna szemből mered kifelé és pásztázza a szobáját.
Talán az sem igaz, hogy nincs jól. Csak még zavart. Csak még maga sem tudja, hogy mi történt vele. Csak bámul abból a két barna szemből kifelé …
Minden rendben van. Valami nagyon rendben, s csendben van. Csodás csendben.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: