A helyszín:
A zenekarnak kijelölt terem még üres. Vastag, sötétbordó függönyök fedik el a kilátást, és ugyanezek adnak keretet a színpadnak is. Mennyire jellegzetes szín ez. Csúnya zöld, bordó, esetleg kék…. Tipikus Művház színek. Bármelyik passzol ezekhez a sötétbarna, ódon asztalokhoz. Pont úgy néz ki minden, mint gyerekkoromban.
Elkap a nosztalgia. Eszembe jut, ahogy ott álltam hatalmas gombóccal a torkomban, mert mindjárt szétnyílik a függöny. És én zenélni fogok, vagy épp szavalni. A reflektorfénytől pedig semmit sem látok majd. Ami nem baj, mert ahogy bölcs tanárom mondta, úgyis csupa káposztafej van a nézőtéren. Nincs mitől tartani. Csak káposzták! Nagyon próbáltam elhinni, de azt hiszem, mégsem sikerül annyira, mert még a megnyugtatásomul szolgáló rágót is lenyeltem félelmemben.
Nade rég volt már ez. Most szerencsére elég fotóznom, vagy dobot pakolnom a színpadra. Szeretem összecsavarozni a részeit. Szeretem, mikor a sok kis darab összeáll egy egésszé, hogy végül felcsendülhessen belőle a zene. Szeretem ezt a ,háttérben segít’ szerepet. Nincs benne para.
Miután a színpadra felkerül minden, kilépek a teremből, hogy jobban felfedezzem ezt a fura emlékeket idéző épületet.
A folyosón hallani, ahogy népzenére ropják valahol a táncosok. A szocreál hangulatú büfé udvarán pedig élvezettel fülelek, mert épp egy zenekar próbál az egyik emeleti teremben. Jó, jó érzés ez. Mindenhonnan egy kis csoda szűrődik kifelé.
A közönség:
Jönnek. Kicsit sokkoló. Baromi idősnek tünnek. Fájdalommal konstatálom, hogy én sem vagyok már mai csirke, és ami köztem és köztük van, az nem is olyan sok év. Nyugdíjasklub effekt alakul ki. Mindenki szépen leül az ősrégi asztalok köre és kellő izgatottságal várja a zenekart.
Az meg jön. Tartok tőle, hogy túl fiatalosak lesznek ide, de nem. Mégsem. Az idősödő közönség fiatalos. Nem táncolnak, de óvatosan rázzák a fejüket és tapsolnak. Kifejezetten édesek. Csak azt nem értem, miért nem mernek felállni és táncolni.
Eszembe jut Notthingham és az a kis kocsma… Rose, így hívták. Ott ropta Jane és Sam. Voltak vagy 80 évesek. A kocsma közönsége pedig igazán vegyes. De amint megszólalt a zene Jane és Sam kiment a színpad elé és táncba kezdett. Úgy lenyűgöztek, hogy magamban dúdoltan a Lipstick on Your collar-t velük. Jane és Sam. Sosem felejtem el, ahogy egymást ölelve, vagy épp popsit rázva táncoltak egy olyan helyen, ahol mindez természetes volt. Semmi különös. Csak egy 80 éves párocska épp bulizik.
Itt is azt tennék sokan, de valahogy mégsem… Csak addig jutnak el, hogy fejet ráznak és tapsolnak. És én sem állok ki ugrálni, pedig megzakkanok attól, ha nem mozdulatok a zenére. Mégse megy. Fura érzés lenne átélni csak a zenét és táncolni. Mert tudom, mi van, mikor elér a zene. Tudom, hogy kezd el mozgatni, miként vonaglik kábán a testem. Kívülről látva illethető az illetlen viselkedés vádjával. Nem passzol ez ide.
Közben a közönség vastapsba kezd. Ez az ő napjuk. Legyen. So be it.
Ez nem rólam szól. Majd vonaglok magamba a buszon láthatatlanul, miközben hallgatom a Mad about You-t. És kiver majd megint a víz, és elfelejtem hol vagyok, és a legbűnösebb képek szállnak meg… miközben mindenki csak annyit lát, hogy egy ártatlan, picinyke, kissé már öregedő nő áll a buszon és rohadtul erősen szorítja a kapaszkodásra szolgáló rudat (hogy épp a szürke ötven árnyalatának egyik jelenetében jár, az titok marad)
Beteges? Az élet tűz, robbanás, energia. Lüktet, és én képtelen vagyok nem lüktetni vele. Főként, ha zene szól.
Vagyis képes vagyok mégis, mint most. Csak ez nem esik jól, így hát írok.
Na de visszatérek a koncertre, mert elértünk egy újabb érdekes ponthoz, a szünethez.
A tömeg megszállta a büfét és a cigiző helyet. A csudi városi zenészeket körbeállta a közönség és lelkes faggatózásba kezdtek. Ment a téma arról, hogy mennyit kell fizetni egy előzenekarnak, csak hogy színpadra állhasson, és az élet csak a pénzről szól. Majdnem elvágták a hangulatom, de aztán jött egy ősz hajú emberke, aki közölte, hogy ott kell lennem júliusban egy koncertjükön (csak tudnám hol). Meg egy néni a mosdóban, aki közölte, hogy boldoggá tettem, mert nevettem egy poénján. “Jó nevető embereket látni”. – Mondta. És én mélyen egyetértettem vele. Azt hiszem helyből megszerettem kócos, vörös fürtjeivel és piros pöttyös ruhájával együtt. Jane-es. – Gondoltam.
A koncert egyetlen örjöngő pillanata a pocsolyába léptem volt. Erre volt tánc. Erre mindig van tánc. Bárhol, bármikor. Pedig a zenekar nagy része utálja játsszani. Mégis hat. Mindig!
A lényeg, hogy bár az egész este kissé furcsa volt és nem feltétlenül a megszokott táncos, mulatós, önfeledt őrjöngésről szólt, a helyieknek azt hiszem, tetszett.
Zenész élet, cigány élet:
A vendégek gratulációk keretében távoztak. A koncertterem újra elcsendesedett. Milyénk lett a tér. Ittunk, beszélgettünk, csavaroztunk, pakoltunk… a szokásos. Az autók szépen lassan megteltek állványokkal, gitárokkal, erősítőkkel és a dobszerkó darabjaival.
Igen, ez ilyen. Pakolsz, utazol, fellépsz, pakolsz és megint útra kelsz. Vagy nem. Mert igaz, ami igaz, a legtöbb esetben koncert után kezdődik csak az igazi buli. Ekkor jön el az alkalom arra, hogy ez a jól összeszokott csapat végre igazán együtt legyen. Ilyenkor van alkalom kivesézni ki, mit csinált jól, vagy éppen ki volt hamis. Ilyenkor van alkalom filozofálni, életről és művészetekről beszélgetni. Úgyhogy a vidéki koncertek nagy részénél előre lefoglalunk valami ócska és olcsó szállást, és alszunk egymás hegyén, hátán, ha kell.
Voltunk már öten egy piciny szobában, vagy emeletes ágyas, sok pókos gyereküdülőben, vagy aprócska panzióban, ahol nem ment a fűtés és egyenesen a temetőre lehetett látni az ablakból. Visszagondolva mind csodás volt. Csak mert együtt voltunk.
A hajnalig nyúló beszélgetések után ráadásul már teljesen lényegtelennek hat, hogy azt a pár óra pihenést miként tölti el az ember. Sokszor csak lefekszünk úgy, ahogy épp vagyunk. Aztán reggel felkelünk, megiszunk egy kávét a többiekkel és hazaindulunk. Pizsama, zuhany… mind fölösnek hat. Majd otthon. Ott tuti meleg a víz, és a lakás sem fagyos soha.
Egy éjszakányi igazi ,igénytelenséget’ bárki képes bevállalni. Ráadasul bármíly furán hangzik, van benne valami természetes.
Amúgy meg vagy fejlődünk, vagy öregszünk, mert mostanában egyre többször alszunk jó helyeken, vagy még jobb esetben, barátoknál.
A ma esti koncert után pl. a harmónikás családjához mentünk át. Talán negyed óra volt kocsival. Megszálltuk és megtelítettük a hatalmas családi házat. Finom vacsorát kaptunk, folyt a bor és pálinka, ment az eszmecsere. Majd valaki zongorázni kezdett, egy másik gitározott, harmadik énekelt… Valahogy mindig eljutunk ide, ha marad közelben hangszer. Azt hiszem, pont ezt szeretem ebben a társaságban. Mindenkiben ott van valamiféle különös vonzalom a zene iránt. És láthatóan ez egy olyan szerelem, ami nem múlik el.
Talán én voltam az első, ki bölcsen, még a kakasok kukorékolása előtt elvonult aludni. Erőmből annyi telt, hogy feszes nadrágom lerángatása után a jó meleg paplan alá bújjak, s aludjak békésen az első kakaskukorékolásig, majd tovább, egészen 9-ig.
A reggelek, avagy a másnapok:
Mindig jók! Csordogál az illatos kávé, a szobákból sorra bukkannak elő az ismerős, gyűrt fejek… Szeretem látni magunkat így. Senki sem rohan gyorsan a fürdőbe, hogy illatos ködbe burkolózzon és életre keljen. Senki sem rejti, vagy szégyelli karikás szemeit, csatasorban gyülekező ráncait, kinyúlt pizsamáját. Ismerjük már egymást jól. Ez egy nagy család, hol illem helyett a szeretet kap szerepet. Együtt ébredezünk, kócos hajunkba túrunk, és csak csendben szürcsöljük az éltető kávét. Sokáig! Legalább egy órának kell eltelnie ahhoz, hogy végre mozgásba lendüljünk.
A mostani reggelünkön sem volt ez máshogy.
Ahogy sikerült felállni a kávé mellől, házigazdánkkal nekiálltunk rántottát készíteni. Pár perc múlva már ott sorakozott a hatalmas asztalon rengteg pirítós, gombakrém, szalámi, körözött, tea és az illatozó, friss rántotta. Fene jó dolgunk volt. Ettünk, beszélgettünk és nézegettük az előző estén készült képeket, videókat. Csak az indulás előtti pár percben szánta rá a társaság magát, hogy lemosakodjon, felöltözzön, avagy valamiféle kultúr ember formát vegyen fel. Mindig nehezen indulunk el. Jellemzően 12 előtt sosem sikerül. És ennek azt hiszem mindenki örül.
Én biztos.
Most már itthon vagyok, felvillan sok szép emlék, és csak hálát rebegek azért, hogy ilyen barátaim vannak.
Máris hianyoztok!
Kommentek