Szar! Nincs rá jobb szó. Búcsúzni szar! Utálom. Nincs vígasz. Ilyenkor az ember igenis képes meghalni, összetörni, hogy aztán ájult kómából ébredve hónapokig szedegesse össze a darabjait. A mellkasom egyre jobban szorított, ahogy közeledett az indulás órája. De az idő kegyetlen, csak halad előre, míg végül ott találod magad ölelő karok között és nem hiszed el, hogy vége.
Ölelések, csókok, halk szavak… Csak annyit tudtunk egymásnak rebegni: Hamarosan találkozunk. De mind éreztük, hogy amítjuk csak magunkat. Igenis nagyon távolinak tűnik még a viszontlátás ideje.
A lépcsőn már majdnem futva mentem le, és a rám váró taxis kocsijába úgy ugrottam be, mintha kergetnének.
Mindjárt, mindjárt bőgni fogok. Az egész olyan valótlannak hatott, mint egy rossz, amerikai filmjelenet. De ez valóság volt.
Annyira, hogy mégsem lett alkalmam kiereszteni a gőzt és fájdalmam fölött örlődni, mert a taxis azonnal heves és kiváncsi társalgásba kezdett.
Áldás. Nem hagy szenvedni. Gondoltam. Meg erős is vagyok. Mi nekem fél év…
A kérdések záporoztak és én bőszen válaszolgattam. Aztán hallgattam az arab taxis történeteit. Mesélt arról, hogy sokan itt is félnek tőle és igenis van rasszizmus Kanadában. Mesélt a családjáról, a hideg telekről, amiket hallhatóan nem igen szeret, és megmutogatta a térképen, hol élnek Montreálban az igazán gazdagok. Ahogy be tudtam lőni, én a középosztálybeli térségben pattantam be hozzá.
A taxi komótosan haladt a nagy mesélés közben, úgyhogy kicsit célunk felé tereltem a történet fonalát és elmeséltem, hogy még becsekkolni sem tudtam online (minek oka rejtély), de az biztos, hogy sietni kell a reptérre. Belehúztunk és a Canada Airlines felirathoz érve végre megkönnyebbülhettem. Itt vagyok, időben!
Nem mégsem. Aki Amerikába megy, annak úgy 6 kapuval odébb van az indulás. Szuper. Bőröndöm magam után rángatva szedtem a lábaim arra, amerre útbaigazítottak, magamban pedig duzzogtam, amiért pont Amerikán keresztül kell nekem Pestre mennem. Máris macera.
A megfelelő kaput megtalálva egy kedves hölgy intett felém. Csekkoljak be nyugodtan az egyik terminálnál.
Mi??? Ha otthonról sem sikerült, innen miért menne? De a néni nem tágított. Hát beírtam megint minden adatot, pont mint előző este és vártam, hátha… De nem. Itt is hibára futottam.
A kedves hölgy jött. Majd ő megoldja. Aztán miután rájött, hogy hiába próbálkozik, végre tovább engedett az ügyintézőhöz. Na végre! Most már minden rendben lesz.
De nem. Az ügyintéző átnézte az útlevelem, megkérdezte hova megyek és mit akarok, majd közölte, hogy kéri a vízumot. Hogy mit? De én csak haza szeretnék menni Pestre… Én csak épp leszállok a nagy Amerikában, aztán megyek is tovább. De bármilyen szerencsétlen fejet vágtam, nem engedtek becsekkolni. Ha nincs vízum, annyit tehetek, hogy elmegyek szépen a kihalt hátsó folyosóra és megkeresem azt a termet, amire rá van írva, hogy ESTA. Majd jöjjek vissza, ha végeztem. – Szólt utánam az annyira már nem tűnik kedvesnek ügyintéző.
Hát jó. Megoldom. Bitos lesz ott valaki, aki segít. De nem. A folyosón valóban ott volt az ESTA felirat és egy kis szoba… amiben semmi és senki nem volt, csak egy régi számítógép.
Sietve zuhantam le a gép elé. A kabátom és az izgalom pirosra hevítette arcomat, a szívem vert, az óra kattogott és ott várt rám a monitoron egyetlen Explorer ikon a nagy ESTA felirattal.
Gyors klikk. Meg lesz hamar. Még egy klikk. Legyen angolul, igen. Mi??? Hogy öt oldal?
Minden adat kellett, de minden. A fene, hogy még a telefonszámomat sem tudom kívülről. Gyűlt mellettem az összes okmányon és kapkodtam elő a mobilt, hogy kilessem a saját számomat. Kész őrület, hogy lehetek ennyire hülye!
Apám, anyám adatai, a munkahelyem, beosztásom, az ottani cím. Nem, nem vagyok terrorista, meg elmebeteg sem, és dutyiban sem ültem. Jó, hát pszichikailag lehet, nem tuti minden, de erre is rakjunk inkább egy ikszet. Kész!
Accept! Mi? Mégsem? Nem jó? “Töltsek ki minden pirossal megjelölt, kötelező részt”!
Oké, átnézem mind az öt oldalt, sehol piros rész. Oké, sebaj, átnézem újra. De semmi.
Itt lett elegem és borítottam fel majdnem az asztalt dühömben. Aztán kapcsoltam:
Segítség kell, de azonnal!
Futva rohantam ki és kaptam el az első reptéri alkalmazottat, aki szembe jött velem. Szinte ráugrutram. Ő meg egy pillanatnyi sokk után előkapta mosolyát és megkérdezte, mi a gond. És én már mondtam, vittem magammal a terem felé szinte rohanva, merthogy a repülőm mindjárt megy, és én még a chekin-nél sem tartok… És mondtam, mutattam, magyaráztam… Ő meg valamiért nevezett és láthatóan igazan jól érezte magát kétségbeesett társaságomba. No igen. Valószínűleg ritkán járnak erre ilyen zakkant lények, min én. Nem baj, a lényeg, hogy ez az emberke okosnak tűnik es tuti megold mindent. De nem! Egy idő után kezdett pont olyan fejet vágni, mint én és közölte, hogy nem tudja mi a baj.
Értetlenül néztünk a gépre majd egymásra. Most mi legyen? Segítőm felpattant, s majdnem olyan kétségbeesve rohant ki segítségért, mint én érte. Egy perc sem telt el, egy másik egyenruhás reptéri emberkével ért vissza, aki váltig hajtogatta neki, hogy nem tud segíteni. Hát szuper.
Immáron hárman meredtünk a monitorra és ellenőriztünk mindent újra, meg újra. Három tanácstalan ember, kik közül kettő csak azért volt jelen, mert megszánt engem, és mert egyszerűen kedvesek, segítőkészek voltak. Végül szinte véletlenül, egy megbúvó pipára böktem a kérdőív egyik alján. Majd a másik oldalon is így, és így tovább. Az utolsó oldalon pedig zöld utat kaptunk. Hahh. Pirossal jelölt részt kell keresni, mi? Meg hiányosak az adatok. Mi lett volna, ha kiírják, hogy nem elég a confirm gombot nyomogatni?
De ez már senkit sem érdekelt. Kész, lehet utalni. Ekkor esett le, hogy ez a móka még pénzbe is kerülhet. Néztem két segítőmre, majd közöltem, hogy nálam biza nincs bankkártya, a dolláromat meg elköltöttem. Csak egy kevéske magyar forintom van. Elképedten néztek rám, majd úgy nevettek, hogy majdnem lefordultak a székről. Aztán ez egyik előkapta a saját kártyáját és közölte a barátjával, hogy induljon el velem pénzt váltani, míg ő elutalja az ESTA díját.
Én meg már csak pislogtam és nem hittem el, hogy ekkora segítségre és ilyen emberekre leltem. Csak mentem emberünkkel keresztül, kasul a reptéren a pénzváltó felé, majd a sikeres tranzakció után vissza, és nem győztem hálálkodni. Pedig a legnagyobb meglepetés még vissza volt.
Mire a checkin pulthoz értünk, ott állt már segítőm barátja, aki befejezte az utalást, kihozta a kis teremből a csomagjaimat és boldogan lebegtette felém a három boarding pass-t. Remegve kezébe nyomtam a sikeresen megszerzett dollárokat, majd kitört belőlem a zokogás. Ő meg csak nevetett és azt mondogatta, ne sírjak. Hát megöleltem. Nagyon! Hatalmas hálával. Már nem érdekelt. mikor indul a gép, nem tudtam mennyi az idő. Csak ünnepeltem ez a pillanatot. Ahogy két segítőmnek mondtam: az angyalaimat. Azt hiszem, sosem felejtem el őket. Az arcuk, a nevetésük, a kedves tekintetük örökre belém vésődött.
Egyszer talán még látom őket. Talán találkozunk még…
Az utam többi része viszonylag nyugisan telt, eltekintve attól, hogy a szinte üres kézipoggyászommal elhívtak egy külön terembe plussz csekkolásra, majd Amerikában nem találtam kiutat az A terminál bűvköréből, míg végül egy újabb kedves ember nem segített… Avagy pár apróbb nehézség ellenére, késés nélkül érkeztem meg végül Pestre.
Ahol még persze senki nem várt rám, mert párom, mint mindig, késett.
De ezt annyira nem bántam. Volt időm még majdnem sírni, és azon gondolkodni, hogy most akkor hol is jó élni, és miként lehetne megoldani, hogy ne hiányozzon az az egész, mit kint hagytam. Nem csak a család, az az egész… Kanada. Egy csodás hely, ahol ráadásul szerettek élnek.
Ha valaki tud állást arrafelé, hát ne tartsa magába!
Sosem gondoltam, hogy valaha is ezt mondom majd. De most először érzem magamban azt az erőt, hogy képes lennék elszakadni mindentől, mit itt már megszoktam, képes lennék elhagyni a szülőhazám, képes lennék bátran, és szabadon belecsapni a lecsóba és példát venni róluk. Messzire utazni értük, értem, értünk és belátni, hogy a világ több, mint ez a kis fészek itt.
Repülni pedig tudunk!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: