Szombat van, s mi korán kelünk.
Kézipoggyászomba bedobom még laptopom és a két festményt, amit a fiúknak pingáltam. Jó érzés vinni a vásznakat. Valami hazai…
Elgondolkodom… Pár perc múlva úgy döntök, hogy se festéket, se ecsetet nem hagyok otthon. Kell. Kell, mert az egyik képen még úgyis dolgoznék kicsit. Kell, mert kell a lelkemnek… Valami hazai.
A reptérre menő út kicsit szomorkás. Lányom lebiggyesztett szájjal néz rám. Azon aggódik, mi lesz velem, ha lezuhan a repülő. Jó kérdés. De megnyugtatom. Nem lesz, nem lehet semmi baj.
Gyors checkin után jön a búcsú. Nézzük egymást kétségbe esve. Az ölelések közepette majdnem elpityeredem. Igen, még mindig utálok búcsúzni. Mindig olyan szívszorító…
Átlepek a kapun, ami már elválaszt tőlük. Innen már egyedül kell tovább mennem. Kígyózó sor vár, de legalább gyorsan halad. Láthatóan nem viszik túlzásba az ellenőrzéseket. Kis idő után már mehetek is tovább. Időm maradt bőven nézelődni, mosdóba menni, majd leülni a kijelölt kapu előtt és izgatottan várni, mi történik még velem.
Boarding time! Indulás Svájcba. Egy röpke út a nagy utazás előtt. A repülőn kedves stewardess javasolja angolul, hogy nyugodtan pakoljam be kistáskámat egy üresebb helyre, mert a fölöttem levő már dugig van. Így teszek és alig várom az indulást. Sokat nem kel várni. Hamar elrendezkedik mindenki és mehetünk. Mellettem egy fiatal pár ül. Nem tudni honnan jöttek, de az egész utat végigaludják. Kibámulok az ablakon. Nézem, ahogy repülőnk a magasba emelkedik. Látom a várost, a Dunán átívelő hídakat. A látványtól kiráz a hideg. Gyönyörű!
Elmondhatom, hogy innentől kb az egész útat az ablakra tapadva töltöm. Csak figyelem az úszkáló felhőket, s az olykor felbukkanó tájat… Csak a croissoant, és ital osztás zavarja meg ezt a kellemes időtöltést.
De igaz. Pont jókor jön. Eddig eszembe sem jutott enni, pedig a reggeli időn már túlvagyunk.
Az idő szalad. Repülőnk süllyedni kezd és fülembe éles fájdalom hasít. Hiába kutatok emlékeim között, ez az érzés nem ismerős. Legalább már olvastam róla… Nagyokat nyelek, ragózok, fejem lehajtom… Majd jobb, majd megint borzalmas, a föld pedig olyan távolinak tűnik még…
Egyedül vagyok, társam csak ez az éles fájdalom… És még egy landolás vár ma rám. Megijedek. Mikor már majdnem elsírom magam, egy nyílaló sercegés után szűnik a nyomás, közelítjük a földet, elém villan a svájci táj és már kattingatom újra gépemet, hogy minden szépség meg legyen örökítve. Minden oké. Megérkeztünk Zürich-be.
Kiszállás. A kijáratnál segítők várnak és repjegyemre pillanatva már mondják is, hogy melyik kapuhoz menjek. E??? Nem hangzik jól. Gyanúm beigazolódik. Követem az E felé vezető nyilat hosszan, folyosókon tekeregve, míg egy föld alá vezető mozgólépcsőre nem bukkanok. Nem értem, miért kell lefelé haladnom. De a föld alatt, üvegfal mögött suhanó metró mindenre választ ad. Az E kapuhoz metrózni kell pár percet.
Szerencsére annyi jelölés van út közben, hogy hamar megtalálom az indulás helyét: Üvegfalak mindenütt, kilátással a hatalmas repülőkre, melyek szárnyain megcsillan a nap. A látvány lenyűgöző! Ámulok és még az sem zavar, hogy hosszú sor vár a beszállásra. Pesten minden gyorsan ment. De ez itt most egy hatalmas airbus, rengeteg utassal. Az utazási idő innen még 8,5 óra Kanadáig.
Avagy kezdem érezni, hogy az út java csak most következik.
Ablak mellé foglaltam helyem, mellettem egy franciául beszélő idősebb nő ül. Néha összemosolyogunk. Aztán felszállásnál megint rátapadok az ablakra. Hamar eltűnik a svájci táj és olyan magasra reppenünk a felhők felé, hogy a nagy fehérségen kívül semmit nem látok. A mellettem ülő keresztrelytvénybe fog, én meg nekiállok Jeff Foster egyik könyvének. A stewardess-ek kínálgatnak minket, iszunk, eszünk és kezdem remélni, hogy így viselhető lesz a hosszú út. De aztán az előttem ülő hátradönti székét, szűkös helyem még kisebb lesz, és egy idő után kezd igazán rosszul esni az ülés. Sehogy sem jó. Enyhe klasztrofóbia tör rám, így sietve kutatok fülhallgató után. Bekapcsolom a szinte orromba ütköző kistévét, hátha segít elvonni a figyelmem a tényről, hogy a hatalmas óceán fölött repülve távolinak tűnik még a cél. Messze még… Pedig már úgy várom az érkezést. Pedig annyira rossz ennyi ideig egy helyben ülni. Én, a mindig mozgékony… majd szétrobbanok.
A film segít. Elkezdek arra figyelni, hogy valóban értem-e mit mondanak. És igen.
Aztan a stewardess érkezik megint. És kezembe nyomja a declaration form-ot.
Amikor az uzsonna érkezik kezd felcsillani bennem a remény… Már nem lehet sok vissza… És tényleg nincs. Kis idő után bemondják, hogy süllyedni kezdünk. Ollé! Minden jó előtt kell egy kis rossz. Fülembe újabb nyomás érkezik és nem értem, hogy nem robban szét. Irtózatos érzés. Bevetem újra az összes praktikát, de nem segít. A fájdalomtól könnybe lábad a szemem, majd ennek okán orrot kell fújnom. Ez utóbbi hirtelen nyilalalás mellett megteszi a hatását. Bármíly kellemetlen is, fülem egy kis időre felszabadul. Kikandikálok az ablakon:
Canadaaaaaaaa
Annyira hihetetlen a látvány, az érzés. Egy másik kontinensre értem. A táj lenyűgöző, az épületek rendezettsége csodálatos és mindent hó borít! Hó, Canada, leszállás.
A kijárat egyértelműen megtalálható. Hömpölygök a tömeggel. Majd az útlevélelek ellenőrzésénél mindenki szétszéled. Egy kedves nő csekkol le és kérdezgeti tőlem utazásom célját. Azt hiszem hosszasabban kezdem el mesélni, mint amire számít, így végül felpörögeti a dolgot és utamra enged.
Irány a poggyászért. Ami nem jön! És nem jön! Kezd úrra lenni rajtam az aggodalom és szídom magam, amiért nem néztem meg jobban a rokonoktól kapott bőröndöt. Már abban sem vagyok biztos, hogy sötétkék vagy fekete. És igen, ráraktam a fogójára egy kis kék szallagot. Úgyhogy minden gyanús, felém guruló bőröndöt megforgatok, hátha feltűnik a megmentő szallag. A többi embert nem is értem. A sok egyforma bőrönd között honnan tudják, melyik az övék? Miért csak én vizsgálódok? Mindegy. Vállalom, hogy hülye vagyok, csak jöjjön már az a kék szallag. A kijáratnál már várnak rám.
Fél óra telik el, mire végre kikerül az én csomagom. El sem hiszem! Boldogan dobom kiskocsimra és már repülök is a kijárat felé.
Kint sokan várakoznak. Nem látom őket. Majd hirtelen két ismerős hangot hallok. Igen, ők azok! Futok feléjük és már ölelkezünk!
Végre! Újra együtt!
Kommentek