Hogy vagyok?

Nem tudom. Nem tudom, hogy vagyok. Azt mondom jól, mert már hazudni is tudok.

Dübörgő szívvel munkába haladva, hallgatom a dalokat, s szárnyra kelek egy bágyadt napsugár alatt. És hiszem, hogy nincs gát, és nincs vég, hogy ember mindenre képes, mert csodás e lét.
De utam mégis elkanyarodik, lábam súlyként érzi a kínt. Fejem meghajlik, testem elernyed, megadással teszem, mit rám rótt az élet.

S nem állok ajtódba hajam tépve, hogy nem bírom. Ez a harc itt, nem az én harcom. Hol félelem és harag vájt mély üreget, hogy mások elhullásán örvendezzenek. Hol nem mernek adni, mert hiszik, hogy nekik nem marad, s támogatás helyett tántorítanak. Mert míg más tudatlan, nekik jó lehet. Nem áll fölöttük pallos, és végzet. Hol utat tör e félelem, az nem, nem az én helyem.
Nem mondom el neked, milyen nehezen viselem.

Én együtt szeretném, egymást segítve. Hittel, hogy mit teszünk, virágba ered jövőre. De nézdd, máris dacos lettem. Ma már én sem segítettem. Mert sok a kő és kevés a kenyér, kezem csak sziklákhoz ér.

S mindebben szenvedek, mar a kín, a fájdalom. Az emberséget, és szeretetet gyászolom. S ujjaim csak dühödten verik a billentyűzetet, harcosként teszik a képtelent. Mert nem adom fel, míg itt vagyok, mert hallom, hogy szívem dobog. Dobog…
Úgy dobog! Izzadó tenyerem fülemre szorítva, az üvöltő zenészót hallgatva is érzem… dobog! Úgy dobog! Vágyak, s álmok mezején haladok. Nem, már nem is itt vagyok. Mit látsz, csak egy édes kis robot. Csak teszi, mit már tud, s közben egy új világról álmodoz.

Pedig hány bölcs mondta már, hogy csak jelen létezik, s az elfogásában a békéd leledzik. Ittam szavaikat, mégis lázadok. Hiszem, hogy az élet több, mint amit ma adhatott.

Hogy holnap majd egyenesen visz tovább utam, s te örülsz majd, mert feléd nem kanyarodtam. S én szállok tova csak, az ismeretlenbe, fejemet már nem leszegve…

De hiába e szép kép, a félsz nem enged.
A sok “mi van ha”, meg “nem lehet jobb”, ostorral húsomba ver mély nyomot.

Mert mi van, ha csak ismétlem a köröket, s cseberből csak vederbe esek.?
Mi van, ha tényleg csak ennyi az élet.? S csak számolom a napokat, míg jőn a végítélet.

Kérded hogy vagyok? Rettegek! Nem akarok silány életet.

Tenni s adni vágyom, valami igazit. Valami olyat, mi emberi szíveket boldogságra ferdít. Mi segít a világnak, mi valóban hasznos, mi igaz üzenetet hordoz.

De félek, mert nem tudom, kinek kellhet ez most. Kinek lehet érték, mit én adhatok.
Kinek kellek én most? Ha hirtelen eltűnök, a világ nem lesz se kevesebb, se több.

Nem tudom, bennem mi dübörög, s miért. Nem látom az egész értelmét.
A világ rohan, s benne ott zsizsegek én. Mondd miér?

Miért e kínzó hit, miért e dobogó szív? Boldog, kinek Isten ilyet nem hajít.

Vagy más is érzi, csak titkolja mélyen, hogy igenis van fény a sötétségben? Mondd, van tovább? Vagy ennyi az élet?

Bár érteném, miért is élek.