Nem jött össze, elbasztam. Ilyen ez a “nem kell mindent megtanulnod és értened”, a “majd rájössz a saját hibádból”, “minek mindent elmagyarázni és megmutatni” munka. Totálisan elegem lett az egészből.
Előző éjjel még azon küzdöttem, hogy hogyan segítsem ki Kanadába szakadt, szegény sorsú exemet a bajból. Mert hát egy fizetésből nehéz, meg ugye még Floridába is el szeretnének menni. Nincs pénz arra, hogy a fiaimnak megvegye a repjegyet. Nem rúgtam fel, messze volt hozzá. Maradt a bölcs, megfontolt, racionális kommunikáció, amiből kb. annyi lett, hogy ha látni akarom a gyerekeket, oldjam meg én. Mert nekünk jól megy. Mi ketten is dolgozunk.
És na ja, ez már igaz. Bemegyek fogcsikorgatva, bemegyek hülyén, viselem az elviselhetetleneket és megtanulok sok mindent magamtól. A saját káromon, ha kell. Mert a munkának meg kell lennie. Köcsögök pedig vannak.
Most tényleg, még bent is? A munkában is? Nem harcolok már így is eleget? Hát de! Totálisan elfáradtam már attól, hogy az emberek önző, köcsög mivoltja ellen küzdjek. Attól meg végképp, hogy emiatt én szívjak.
Oldják meg nélkülem. Holnaptól amit nem tudok megoldani, azt nem fogom megoldani. Nem baszok el még egy több milliós számlát (mert nem szeretem az ilyet) és nem adok pénzt annak, akinek már így is több van. Leszarom.
Elegem lett a saját cukiságomból. A kihasználhatóságomból, az áldozatvállalásomból.
De igen, tudom, hogy ez miattam is van. Ez kellett nekem ahhoz, hogy most alpáriasan azt mondjam, húzzon mindenki a vérbe.
Már nem akarok mindenkit ölelni. Mert emberi testben, önző, egós módon, már csak az kell, aki visszaölel. És végre: ezt már nem látom hibának. Az angyalkák ideje leáldozott. A világmegváltás várat magára.
Nincs értelme a vonat alá feküdni, ha tudod, hogy nem felkap és elrepít, hanem csak átmegy rajtad.
Sőt, egyenesen hülyeség.
A vonatnak nem lesz jobb, te viszont beledöglesz.
Megéri? El kell ismernem, nem. Azt hittem cuki mód majd mindekit el tudok fogadni és szeretni, és ez majd fertőz és egyre több cuki lesz, aki mindenkit tud szeretni. A világ ezáltal pedig nem lesz más, mint egy tömény szeretet gombóc. Idea. Amiért megéri áldozatot hozni, szenvedni, példát mutatni és adni, meg adni…
Vér és izzadtságcseppek közepette is.
És most, mikor már jottányi erőm sem maradt, azt kell mondjam, hülyeség. Nem működik. Nem működik, mert úgy érzem magam, mint akin ezer vonat vágtázott át gátlástalanul. Nem működik, mert semmi nem változott… és működik, mert valami változik: Én.
Erre mondják talán, hogy minden rosszban van valami jó. Tényleg.
Úgyhogy köszönöm az összes köcsögnek, az összes gátlástalan, önző lénynek és Istennek, hogy mindezt megmutatta.
Köszönöm, hogy segítenek felvállalni az érzéseimet, beismerni a hibáimat és azt az erőt, ami a leggyengébb pillanatomban ért most. Köszönöm a haragot, a haragba is megbújt szeretet érzést, a csendes megbocsájtást, a felém mutató nyilakat, amiken ott díszeleg a felirat: így van jól. Nem érhet baj. Mehetsz a saját utadon.
Büszke arc villan elém, szeretettel mosolyog, s tudom, bármi lesz, holnap is megóv. Egy kapu nyitva áll, mögötte nem látni, mi rejlik, mégis bátran dagad a szív, mikor e mondat felhangzik: Ideje már az ismeretlenbe lépni, az élet hív, tessék észrevenni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: