Egy barátom nézi. Értőn magyarázza hol, és miért szar. “Geometriailag pontatlan!” És igen, már látom. Hát jah!
Csakhogy tegnap ezt leszartam. Mert pont nem a tökéletesség volt a cél. Mert pont ez veszi el a kedvem az egésztől. Annyi téren kell megfelelni, odafigyelni, kalkulálni, játszmázni… hogy már sokk. Nem vagyok hajlandó valamibe, ami mindettől elszakíthat, ami felszabadíthat, belevinni az aranymetszést és egyebeket. Lázadok a kötelező vonalak és arányok ellen. És talán ezt, még meg is tehetem. Legalább itt, ebben.
Emlékszem, milyen felszabadult érzéssel kentem a vásznat földön ülve, térdelve, seggen csúszva órákon át. És csak sajgó porcikáim jelzik, mennyire nem tudtam semmire figyelni. Mennyire nem érdekelt más, csak hogy festékes kezemet végighúzhassam a vásznon. Nem érdekelt minek, hogyan kéne kinéznie. Csak csináltam úgy, ahogy nekem jólesett. Eszméletlen érzés volt! Eszméletlen érzés beleveszni ebbe. Aztán jön valaki és őszintén a szemedbe mondja, hogy ez szar. S már én is sanda tekintettel nézek a műre… Mert tényleg. Ép ésszel, szar. Ki kéne javítani…
Valaki kijavíthatna már engem is…
Tán akkor most nem nyúlnék a festék után és felvállalnám, hogy szart szeretek alkotni merő élvezetből! Mert nekem így, hibákkal telve, spontán, az Igazi!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: