Levettem átizzadt hálóingem. A sokadikat. Talán már vége a 40 fokos láznak. Talán vége ennek a rémálomnak. Talán ez a zuhany most már tisztán tart, s nem tűnik el ez az illatos pillanat a következő fájdalmas és izzasztó percben.
Eszembe jut az a nap, mikor betegségem elején a balatoni házikó teraszán üldögéltünk párommal. Álmokat szőttünk és vágyakoztunk egy békés, egyszerű élet után. Lenne egy kis bodegánk, vagy valami, nyáron árulhatnánk a turistáknak a sok kézzel készített ékszert, lámpákat, festett pólókat, festményeket. Igen, csinálhatnánk egy kiülős sörözőt is mellé, csak okosan, jót, jó helyre… S már majdnem kezdtünk volna megint legyinteni egyet, de előbb szólaltam meg. Eszembe jutott egy videó, egy írás, nem tudom. De ide passzolt. A lényege: Az emberek azért nem jutnak el oda, ahova szeretnének, mert félnek. Félnek lépni és ezer kifogást, ún. racionális érvet sorakoztatnak fel, ami távol tartja őket egy bátor lépéstől. Mert igen, lehet, hogy nem jön be, lehet, hogy elbukunk. Lehet, hogy lesz benne jó, meg rossz… de egy biztos, ha nem teszünk semmit, mikor már nagyon érezzük, hogy mennünk kell, a legrosszabb döntést hozzuk. Bennragadni egy életre valamiben, amit nem szeretsz, maga a halál.
Be kellett ismernünk, hogy a fiatal fejjel imádott városunk már zajos és büdös nekünk. Az itt elő emberek között meg egyre kevesebb a jószívű, jószándékú lény. Taplóság, agresszió, siker és pénzhajhászás. Ez a menő. Tudom, hogy vannak emberek, akiknek ez okoz örömöt. Nem is akarom bántani őket, de nekünk nem. Mi egyszerű életre vagyunk, tudunk szerényen élni, sőt boldogan élünk így, ha közben megadatik nekünk két kincs: szabadság és béke.
Párom boldogan bólogatott és végül azon a csodás balatoni napon kimondtuk: megcsináljuk! Nem félünk!
Nem félünk hátrahagyni munkahelyeinket, ahol ott a stressz és a sok flusztrált lélek, akik azt mondogatják, hogy bizony elmennének, de! Vagy azt, hogy lett pénz a milliós gyepre…
Annyira nem jelent semmit ez nekünk, s gyermekünk sem érti az egészet, tanyán üldözne inkább csirkéket.
Nincs kérdés a jövőre nézve, a dolog el van már döntve. És már most boldogok vagyunk, csak mert minden szart hátrahagyhatunk.
Nehéz időszak vár ránk most, tudjuk. Felújítunk, nagy lakást és fölös tárgyakat jó pénzért eladunk, kutakodunk, ötletünk, keressük az új helyet, feltérképezünk minden lehetőséget, tanácsokat fogadunk mindenkitől, ki már lépett, és próbáljuk okosan csinálni, amennyire csak lehet.
Mióta a nem szeretett munkahelyemen vagyok, próbálom elfogadni az egészet, de azt hiszen, ez nem megy. Én, aki sosem voltam beteg, két komoly nyavaján vagyok túl. Több ilyen nem lesz! Pápá elvárások, főnökök, számító kollégák, és stressz. (Tisztelet minden kivételnek. – Remélem egyszer lépnek!)
Nézzetek meg a sok csilivili, manírral teli céget és hitessétek el velem, hogy igaz, valós, s az ott dolgozóknak hasznos, ami ott történhet. Hogy az öltönybe dagadt egójuk és pénztárcájuk maga a boldog élet. És éjszaka fejüket lehajtva tiszta szívvel mondják ki, hogy milyen elégedettek.
Én szeretnék úgy meghalni, hogy a családom, az igaz barátaink, a két kezi szorgos munkánk, az anyaföld, a minket körülölelő természet, madárfütty és a hatalmas szeretet jusson csak eszembe. Szeretnénk szerényen halni, s boldogan, mert bejártam a saját utam.
S mától ezért mindent megteszek. A sok kitérőnek meg köszönöm, hogy megmutatták, mit nem szeretek.
1. lépés:
Felújítás
(segítő kezek, szeretett barátok, gyertek, ha van kedv)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: