Elcseszettek

Elcseszettek

Egyszer szeretnék csinálni egy filmet. Ez lesz a címe.

Hogy miért? Nem tudom. Mert én is az vagyok, meg pár barátom, meg a gyerekeim… Kb mindenki, akit igazán tudok szeretni. Akiket igazán értek.

Az ‘azért kedvellek, mert nem vagy normális’, szinte már közhelyes. Annyiszor megkaptam. És annyiszor mondtam, hogy ‘hát babám, pedig ez nem feltétlenül jó dolog’. Mert én kibaszottul szeretnék normális lenni néha.

De valahogy, nem megy. Én vagyok az, aki ősszel feltekeri a termosztátot, hogy meleg legyen és nem érti, miért nincs fűtés. Aki mai napig nem tudja, mennyi is a fizetése, és hány éves. Aki felelőtlen döntéseket hoz, és egy bokorba is képes beleszeretni.

Aki úgy döntött, beletörődik mindebbe és azt mondta, jólvan, ha nem megy, nem kell erőltetni… és felmondott.
Nem azért mert tudja, mi lesz. Csak úgy. Mert festeni akar. Mert sosem érdekelte igazán más, csak csupa-csupa olyan dolog, amire azt mondják, bohóság.

És voltam is minden. Színész, zenész, béna rímekkel verselő, most pedig… hobbi festő. Kezdem elfogadni, hogy nem megy más. Nem tudok egy íróasztal mögött ülni, nem akarok igazán letelepedni, és semmi nem mozogat meg, ami felszínesnek hat. Egyszerűen nem érdekel. Egy csomó minden… untat. Lényegtelen.

A házak körülöttem, a fák, az emberek szemei, az ölelésük… egy őszinte mosoly, vagy egy könnycsepp… az alkotás, amit isten tudja hogyan, emberek teremtettek. Igen, csak ámulattal nézem, mire vagyunk képesek. Feltaláltunk, építünk, földet művelünk, gyereket nemzünk, szeretünk… olyanokat írunk, olyan dallamokat alkotunk… olyan képeket… Hm. Mennyi minden rejlik bennünk!?

És ez nem káprázat. Ezek vagyunk mi! Engem pedig ez érdekel. A megfejthetetlen. A csoda.

És hiszem, ha kilépek a magunk által kreált, társadalmi konvenciók által jónak tartott, tuti munkahelyről… semmit sem vesztek. Mert nem itt a lényeg. És hiszem, hogy lesz valahogy. Mert mindig van valahogy. És mert tán én is, csodákra vagyok képes.

Hányan néztek rám döbbenten, felelőtlennek tartva, és hányan irigyeltek. Hányan mondták, bár ők is képesek lennének lépni. Hányan fájdították meg a szívem, csak mert, nem tudok nekik segíteni. Hánynak mondtam, hogy csak bolondság ez, s amit ők tesznek, az ugyanolyan értékes. S ha híd alatt lesz otthonom, és őrültség lesz a házam, tán akkor, majd nem irigyelnek.

Mert a valahogy lesz, az igazából bármi lehet. S vagyok én, aki csak úgy, ebbe a semmibe belekezd. Vicc. Nonszensz. Nonszensz!

A főnököm jut eszembe, aki nem értette, miként lehetek lelkes, ha azt mondom, folytogat az iroda. Végül azt hiszem, nagyon is rájött arra, miért szerettem mégis mindezt. A nagy, szépen megkreált, csillogó multi… és benne… csupa olyan ember akik, mint a virág, kinyíltak. Akik beengedtek a felszín alá. Akiket megszerettem. Miattuk voltam lelkes. A legtöbben el fognak tűnni. Nem rángatom el őket az én képzelt hippifalvámra. De sosem fogom nekik elfelejteni, mit adtak.

Ha nem mondják annyiszor, hogy ‘de jó lenne, ha’, ha nem álmodoznak annyit… tán még ott lennék közöttük két hónap múlva is. De mellettük tanultam meg igazán, hogy a ‘de jó lenne’ nem segít. Nem visz előre. Itt bénázzuk el.

Én nem akarok álmodozni tovább. Túl régóta tolom ezt. Én bele akarok ugrani, ha kell, kudarcot vallani, ha kell, belepusztulni… de sosem akarom kimondani: mi lett volna, ha. Ki kell próbálni. Meg kell tapasztalni. Meg kell élni.
Mi más dolgunk van itt. Hogy lehetne több feladatunk annál, mint hogy tegyük azt, ami igazán megmozgat minket, mélyen. Ami húz, mint egy mágnes.
Legyen az eredmény bármilyen.

Nesze neked ész, meg racionalitás. Én baromira akartam hinni nektek, de veszítettetek. S hogy így lesz, tudtam már a leges-legelején.

Kilógtam. Kilógtam és lebuktam. Mindig. Mindenki látta. Sajnáltak, vagy csodáltak, egyre megy.

Itt ülök most, egyedül a teraszomon, s azt mondom, bár érteném ezt az egészet. Ha mindent szeretni tudnék, s mindent elfogadnék, tán nem lépnék. Csak egy csodás fa lennék.

De nem vagyok fa. Ember vagyok. Elcseszett! Isten valamiért ilyennek teremtett. Olykor rámnéz és jóízűen nevet. Én pedig azt mondom neki, hát, téged is jól elcsesztek!

Még azt is megengedted nekünk, hogy olyan világot teremtsünk, amiben elveszhetünk…
Szép kis alak:)… és én pont így szeretlek!