Tél volt. Az emberek vacogva léptek be a kávézó díszesre faragott ajtaján. Láthatóan jólesett nekik, ahogy a félhomályba betérve megcsapta bőrüket a meleg levegő.
Szerettem nézni őket. Kipirult arcukat, fáradt szemeiket, amikben visszacsillogott egész élettörténetük.
Szerettem nézni, ahogy egy forró kávé, vagy tea mellett otthonra leltek és mosolyra húzódott a szájuk.
Minden nap csak ott ültem a pulton arra várva, hogy egyszer majd engem választ valaki. Hogy valakinek majd én varázsolhatom szebbé a napját, én melegíthetem át, én csalhatok mosolyt az arcára.
Vártam, figyeltem, izgultam… Míg egy hang a pultnál azt nem mondta:
– Egy forró csokit kérek!
Úgy éreztem, kiugrik a szívem. Végre beteljesíthetem, amire születtem!
Meleget adok, mosolyt adok, békét adok! Ma, ma megváltom a világot!
…
A fiatal lány kedvesen megköszönt, majd fényes, csillogó kanalával lágy hullámokat vert fel bennem és szépen lassan kikortyolta a pohárból minden cseppemet. Minden cseppemet!
Azt hiszem, már rég elfeledett…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: