Szokásos virág, csoki, látogatás…
Nem, nem ezt akartam adni. Inkább valami különlegeset. Valami én-t. Saját munkát. Az időmet. A szívemet.
Elmentem egy művészboltba. Vettem vásznat, és akril festékeket. Kissé tudatlanul tettem mindezt és utána kellett olvasnom a neten, miként is lehet ebből ajándék. (Hála net:) )
Kinéztem egy nekem tetsző képet, vettem egy mély levegőt és azt mondtam: Menni fog ez!:). Megfestem!
És tényleg ment. Rájöttem, hogy a trükk a fényben és árnyékban rejlik. Hogy egy színnek millió árnyalata létezik… Amit elsőre úgy tűnt, képtelenség kikeverni. Avagy mégis csak nehéz volt ez a kép. Az akril gyorsan szárad.
Mire megvoltak az árnyalatok, szinte használhatatlan lett a festék. Küzdöttem az elemekkel, de nem adtam fel. Mert adni akartam. Valami én-t.
Hát így lett végül meg ez a kép suttyomban. Mert anyum mit sem sejtett. Mikor a kezébe adtam, azt hitte, vettem valahol. Csodás érzés volt meglátni a büszke örömöt az arcán. Ezt a lánya festette. Neki!
Annyira örült, hogy úgy éreztem, ezt nem hagyom abba. Adnom kell még. Lehet suta lesz a következő, meg béna és nem tökéletes, de! Tán valaki újra örülni fog annak, hogy kap tőlem egy képet.
És azt sem tudtam elfeledni, milyen érzés volt végighúzni az ecsetet a vásznon. Mennyire magával ragadó alkotni valamit. Azonnali függőséget okoz. Nem lehet tőle szabadulni.
Festenem kellett. Újra…
https://m.facebook.com/Boh%C3%A9m-Fest%C5%91l%C3%A1ny-696217607435777/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: