Festőkéses lecke

Rá kellett jönnöm, hogy a festészet az az út, aminek talán sosincs vége. Hogy ezer, és ezer bugyra van. Tele titkokkal, érzésekkel, trükkökkel, technikákkal és ami talán a legrosszabbúl hangzott elsőre: szabályokkal. Ez utóbbival pedig vannak gondjaim. De erről majd írok később. Most maradok a vicces résznél.

Merthogy felfedezvén a sokféle festészeti technikát egyik éjjel úgy döntöttem, eldobom az ecsetet, beleszagolok valami újba és festőkéssel készítek egy képet. Ami önmagában még nem is lenne vicces. Csakhogy nem volt festőkésem.
Csak Jane, aki annyira lelkesen tolta az arcomba a témát, hogy képtelen voltam kivárni a másnapot, venni egy festőkést, és nekiállni a feladatnak. Azt éreztem azonnal kell cselekednem. Azonnal ki akartam próbálni, milyen is ecset nélkül festetni.

Úgyhogy lázasan befutottam a gyerek szobájába és a már ezer éve nem használt, viszont porosodásra tökéletesen alkalmas babakonyha készletbe túrtam. Tettem mindezt azért, mert emlékeimben élt még egy majdnem festőkés-szerű-játék-evőeszköz alkalmatosság, ami úgy éreztem, tökéletesen megoldhatja a problémámat. Kis kutakodás után meg is találtam.

Buzogott bennem a tettvágy, megvolt a!majdnem alkalmasnak ható eszköz is, úgyhogy azonnal elkezdtem kenni a vásznat. Aztán átkozódtam, majd átkozódtam, majd átkozódtam.

Mert ez a majdnem festőkés tényleg csak majdnem festett. Azt hiszem, vidám ruganyosságával úgy döntött, inkább szórakozik velem egy kicsit és minden létező fehér, fekete festekékemet elpazarolja. Éjfélre járt már az idő, mikor úgy döntöttem, be kell látni, hogy ez így nem lesz jó.
Ennek a képnek annyi.

De a barátaimnak még elküldtem a félkész mű fotóját annyi kommenttel, hogy ha valaki bevállalja, akkor ebből a valamiből megpróbálok neki felismerhetőt alkotni.

Azonnal jött a csapd le csacsi, avagy egy lelkes jelenlentkező.
Ezzel egyidőben pedig megmozdult bennem újra a türelmetlen kisördög, aki azt mondta, sikerülhet még most is.

Úgyhogy szkeptikusan bár, de éjfél után 10 perccel már megint a vászon előtt ültem táncos kedvű majdnem festőkésemmel.
A helyzet annyiban változott, hogy már én voltam az erősebb és én irányítottam őt.
Mert barátnak nem adunk szart! És kész!
Mert nem vagyok hajlandó azt mondani, hogy lehetetlen.

Nem is olyan sokára a kép kezdett olyanná válni, amire már mertem azt mondani, hogy jó lehet ez. Aztán jó lett. Kép lett. Sőt. Emlékezetes festmény lett.

Újra meg kell festenem, mert az az igazság, hiányzik!:) Túl szép és kalandos emlék köt hozzá. Meg egy kósza gondolat, ami mindig eszembe jut, ha erre a képre nézek:

Nincs lehetetlen!

https://m.facebook.com/Boh%C3%A9m-Fest%C5%91l%C3%A1ny-696217607435777/