Egyik napról a másikra derült ki, hogy kórházba kell vonulnom egy kis kényszerpihenőre és még azt sem tehetem meg, hogy kiszálljak az ágyból sétálni egyet. Pár napig tétlenül viseltem ezt a tényt, majd megkértem páromat, hogy hozza be a festőkészletem, meg egy vásznat, mert biza én így tovább nem bírom. Kellett valami hazai, valami ami kicsit elvisz, kiszakít abból amibe kerültem.
A cucc meg is érkezett és amennyire csak lehetett, próbáltam nem feltűnően tenni a dolgom. A palettát elrejtettem a kórházi szekrényke fiókjába és csak finoman kihúztam, mikor a festésnek kezdtem, a vásznat pedig egy nagyobb papírdarabra, az ölembe tettem.
Kifejezetten kényelmesre sikerült ez a megoldás.
A többi meg már ment, mint a karikacsapás. A kép hamar elkészült, de még rejtegetnem kellett pár napig, mert a tervem az volt, hogy meglepetésként ezt adom hálás jeléül a kórháznak… ha végre kiengednek!:)
Az utolsó napom utolsó vizsgálatánál a doki kezébe nyomtam, aki azt mondta, azonnal kiakasztják a falra.
Most is valahol ott van a kórház egyik zugában, ahova remélem, soha többé nem kell visszamennem.:)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: