1.0Pillanathttps://pillanat.cafeblog.huChristyhttps://pillanat.cafeblog.hu/author/krisztina-gerseigmail-com/<div> <div> <div> <div> <div>Az anyák napja úgy tűnhet, hogy elmúlt. Elvittem anyumhoz a virágot, felköszöntöttem, beszélgettünk egy jót és hazajöttem.</div> De valljuk be, igazából sosem ér véget ez az ünnep! Pont oda születünk, ahova kell, s azt kapjuk, amire szükségünk van. Olykor úgy látjuk, hogy jót, olykor meg úgy, hogy rosszat. Szeretünk, vitatkozunk, lázadunk... Az egész úgy működik, mint maga a természet. Az ég felderül, a fák rügyeket bontanak, aztán jön a cúg, jönnek a sötét felhők... majd újra kisüt a nap. Körforgás. </div> </div> Hát, pontosan így voltunk mi anyummal. </div> <div>Másként láttuk a dolgokat és sokszor hittük, hogy az a helyénvaló, amit mi mondunk. Döbbenetes, milyen elemi erőkkel voltunk képesek védeni saját igazunkat. Majd aztán persze megbékélni. S majd újra összecsapni:)</div> </div> Csakhogy most valahogy már jobban belátok édesanyám szoknyája alá:). A gondolatok, s szavak mögött ott van Ő és igen, mondja, amit épp igaznak vél. Pont úgy, mint én. Csak mást:) Vitatkozhatnék is vele, de! mégis, miért, minek? Hát ki vagyok én, hogy megcáfoljam az Ő igazságait? Miért ne érezhetne úgy, ahogy éppen érez. Miért ne aggódhatna, ha aggódik. Mi ezzel a baj? Mi ebben a rossz? - Semmi! Utólag igazán megmosolyogtató tudok lenni önmagam számára. Lázadni a szavak ellen? Milyen botorságnak hat most. Hogy nem láttam mindig azt az egyetlen közös és örök dolgot? Hogy voltam, és (olykor talán néha még most is) hogy vagyok képes feledni a leglényegesebbet, azt, ami minden mást felülír? A szeretetet! Szeressetek gyerekek! Még most, ebben a percben is. Mindörökké. <3rich