1.0Pillanathttps://pillanat.cafeblog.huChristyhttps://pillanat.cafeblog.hu/author/krisztina-gerseigmail-com/<p>Nehéz dolog írni, amikor pár nap alatt annyi minden történik az emberrel, hogy összefoglalni is sok.</p> <p>Összezártak a kollégáimmal majd két napra. Csapatépítés. Igen, így nevezik ezt. Bár a történtek fényében a kapcsolatépítés helyénvalóbb kifejezés lenne erre.</p> <p>Nem, nem igen akartam menni. Sokan merevek, feszkósak, nem tudnak felengedni, talán bulizni sem tudnak... avagy sok-sok előítélet kattogott a fejemben.</p> <p>Azt hiszem, nem volt igazán cuki dolog tőlem, de kicsit mintha különbnek éreztem volna magam náluk. Hát na, erre van az egónk. Nincs ezzel baj. Emberi:)</p> <p>Mikor megérkeztünk, pólóba és farmerba bújt emberkék fogadtak. Ezek az én kollégáim... Máris lazábbak és az egyértelmű, hogy nem csak az öltözetük miatt. </p> <p>Örültem nekik!</p> <p>Egy kis karitatív munkával indítottuk a napot, de őszintén szólva nem jelentett túl nagy áldozatot, hiszen még itt is festhettem! Munakaidőben azzal foglalkozni, ami a hobbid? Igen, már tudom milyen érzés is ez:) (Jóóóóó).</p> <p>Napsütés, csiripelő madarak, ecset, festék... béke</p> <p>Aztán estefelé jöhetett a kincset erő zuhanyzás és vacsora. Nem kértem levest, mert gondoltam, abból lesz majd elég  a vacsi utáni hivatalos ünnepségen. Hiszen kell, hogy legyen feketeleves vmikor, vhol. </p> <p>Szépen meg is állapítottam, hogy még mindig kellően negatívan és félve állok hozzá ehhez a kötelező csapatépítés cécóhoz. </p> <p>De amúgy igen, az ünnepség valóban olyanra sikerült, mint amire kb. számítottam. Rengeteg ilyen, olyan díj lett kiosztva igazán sok kollégának. A vezetőség tagjai mosolyogtak, tapsoltak és sok díjazott örült, valóban örült! Nem igen értettem miért és azt sem fogtam fel, hogy a vezetőség kissé teátrális viselkedése hogyan is győzhet meg bárkit arról, hogy akkor Ő most egy igazán értékes ember lett. Értékes ember, akit a cég elismer! Elismer a cég, tehát értékes vagy! </p> <p>Pici szívem ezerrel dobogott és azt kiabálta, hogy hiszen már mind azok vagytok basszus! Mind!  Hahóó. Miért nem hallja meg senki? Fájt, fájt ez az egész. </p> <p>'Tessék, már megint belekeveredtem egy újabb fura multi-kakiba. Ej, pedig olyan jól indult. Erre most itt ülök és belül már megint tombolok. A fene vigye, legalább el tudnám fogadni, hogy itt ez van és kész. Hisz ez van. Nem vagyok én Isten, hogy a kedvemre formáljam az egész világot! És miért gondolom, hogy amit látok, annak másként kéne lennie? Mintha én, a kis okos, jobban tudnám a teremtőnél, hogy mi helyénvaló, mi nem. Vicc. Honnan tudhatnám.'</p> <p>Egy fontos dolgot viszont észrevettem nagy duzzogásom közepette: Értékesek vagytok mind! Ez sikított bennem. Ezt éreztem minden porcikámban. Pedig reggel, amikor indultam, még ott tartottam, hogy jövök a sok karót nyelt ember közé, erre tessék, most mindet szeretem! </p> <p>Ennek okán pedig beindult bennem az oknyomozó és megváltó ember egyszerre. Tudni akartam, miért örülnek a díjaknak, miért számít ez olyan sokat és titkon abban bíztam, hogy ha elmondják, akkor majd rájönnek, hogy nem ez a lényeg. </p> <p>De szerencsére nem pont így lett. Tényleg beültem a társaság közepére, tényleg elkezdtem kérdezősködni, de végül én tanultam sokat.</p> <p>Jobban megértettem őket, tisztább lett a kép. Láttam, miért ilyen a felszín és rájöttem, hogy ők maguk is látják. Látják, csak pont úgy nem tudnak ezzel mit kezdeni, mint én a saját nyavajáimmal. Sorsok, gondolatok, érzések hada áramlott felém. Őszinteség, megnyílás, kitárulkozás... Ott ültek és nyíltak, mint a virágok a réten. Csodás látvány volt.</p> <p>Páran jöttek táncolni. Ugráltak, tomboltak, nevettek. Hirtelen rengeteg gyerek vett körül. Az én szívem meg csak verdesett. Igeeeeen! De szép. Szív sikít, örül. Milyen egyformák is vagyunk lent a mélyen. Szabad, játékos, vidám, önfeledt gyerekek. Felelőtlenül, korlátok nélkül... Összefolyt a kép, egység volt. Szeretet. Élet. Lüktető élet!</p> <p>Legalábbis ezt láttam. </p> <p>Hogy aztán miért lett úrrá rajtam a szomorúság, miért ültem ki a vízpartra, mit vártam, nem tudom pontosan. </p> <p>Néztem a csodálatos, sötéten szikrázó eget, lábaim alatt hullámok verdestek, és kecsesen ingott a nádas mellettem. Festői kép volt. </p> <p>Ott ültem ebben az idillben, az Univerzum piciny, verdeső szívű apró kis részecskéjeként és valami nagyon fájt. Irtózatosan! </p> <p>És nem értettem mi a baj. Talán csak megijedtem, hogy amit ma láttam, tapasztaltam, és éreztem a feledésbe vész. Féltem, hogy másnap majd újra csak felnőtteket fogok látni, cipelvén terheiket és kínjainkat. Talán csak fájt, hogy rájöttem elkülönülök/elkülönülünk, miközben mind csak csodálatos összefüggő alkotóelemei vagyunk a nagy egésznek. Kicsi, táncoló, vidám, szabad lelkecskék.</p> <p>Fájt, hogy másnap már mindezt nem érezni fogom, csak érteni és ami marad, az csak egy emlékkép. </p> <p>Fájt és féltem!</p> <p>Aztan másnap leültem barátnőmmel két kollégánk mellé reggelizni. Emlékeztem: Szerettem őket, szeretem őket. Lehet, felveszik újra a sok hacukát magukra és összezárják majd a szirmaikat, de bármit is csinálnak, én akkor is tudni fogom, hogy ők csak azok a pici, vidám, szabad lelkecskék, akik ott táncoltak valahol a szikrázó, sötét égen. </p> <p> </p>rich